Csath Béla - Deák Antal András - Fejér László - Kaján Imre: Magyar vízügytörténet (Pro Aqua Alapítvány – EJF, Baja, 1998)
10. Fejér László: Sajó Elemér és a két világháború közötti korszak vízügyi politikája
10 SAJÓ ELEMÉR ÉS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI KORSZAK VÍZÜGYI POLITIKÁJA zsilip - a korszak végéig nem sok valósult meg. A Sió csatornázása - amelynek feladata a Balaton vízi útjának összekötése lett volna a Dunával - csak az előkészületekig jutott el. Az 1940-es években kezdődtek meg a Sajó-csatornázás munkálatai, amelynek a kialakuló borsodi iparvidék vízi útjának biztosítása szempontjából volt és van mind a mai napig nagy jelentősége. Noha a Körösök hajózhatóságának megteremtése útján jelentős lépés volt a Békésszentandrási Vízlépcső megépítése (1936-42) - amely a bökényi zsilip utáni második duzzasztóként a hajóforgalmat egészen Békés városáig (a tiszai torkolattól visszafelé 115 km-en keresztül) biztosította - létesítésének alapvető célja az öntözési lehetőségek megteremtése volt a Körösök völgyében Tárgyalására az öntözési program ismertetésekor térünk vissza Ami az ármentesítés és belvízrendezés kérdéskörét illeti a SAJÓ-féle program úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az ármentesítő munkák zöme már befejezettnek tekinthető, a még hátralévő részek túlnyomórészt az érdekeltségek feladatát képezik. Ahol az államnak segítőleg kell közbelépnie az a határok által kettévágott és Így nehéz helyzetbe jutott társulatoknál indokolt. Mindezek ellenére volt még több hely, ahol az ármentesítés, de különösen a belvízrendezés nem volt megoldott. így a Tisza mentén a 350 km2 kiterjedésű borsodi nyílt ártér mentesítése és a Szeged feletti belvizek rendezése jelentett akkoriban komoly feladatot A borsodi nyílt ártér védelmére megépített töltésekkel (1940) a Tisza vonalán lényegében befejeződött az ármentesítés, ennél többet ezen a téren a korszak nem tett. Az érdekelteken múló belvízrendezések és lecsapolások terén azonban lényegesen több történt, mint az árvédelem és főleg a kormányzat hatáskörébe tartozó folyószabályozások vonatkozásában. Még 1930-ban megépült a közel 60 km hosszú Algyői-főcsatorna, amely nem egészen 1000 km2 területről gyűjtötte össze a belvizeket, jelentősen hozzájárulva a Duna-Tisza köze keleti lejtőiről Szeged felé futó vízfolyások károkozásainak megszüntetéséhez. A különböző társulatok a II. világháború végéig eltelt negyedszázad alatt összesen 2627 km2 területet csapoltak le, illetve rendeztek belvízi szempontból. Ä munka eredményeképpen a rendezett területek nagysága országosan 13 100 km2-re, az ehhez szükséges csatornarendszer pedig több, mint 10.000 km hosszúságúra növekedett. Az 1940-41 évi hatalmas belvizek azonban megmutatták, hogy a ritkább gyakoriságú belvizekkel még ez a hálózat sem tud maradéktalanul megbirkózni. A két világháború között sokat fejlődött a belvízrendezési munkák technológiája A csatornaépítéseknél megjelentek a korszerű kotrógépek, s a rendkívüli belvizek leküzdésében a stabil szivattyútelepek mellett nagy szerep jutott a (főleg a Körös vidéki) társulatok műhelyeiben gyártott egyszerű lemezszivattyúknak, melyeket tervezőjükről Kienitz-féle szivattyúnak is neveztek. A régi gőzüzemű szivattyútelepek helyett az akkor korszerű nyersolaj- és benzinüzemű, s a 40-es évektől pedig inkább már elektromos meghajtású szivattyútelepeket építettek. Már a korábban leírtakban szó esett a "nem állami kezelés alá eső" vízfolyások rendezésének ügyéről. A világháború első hónapjaiban elfogadott 1914. évi XXXVIII. tc-ket végül is nem lehetett végrehajtani. A háború befejezése után az állami költségvetés csak kisebb összegeket engedélyezett ilyen célokra, s ennek megfelelően nem meglepő az a megállapítás "vízi társulataink gondozása alatt álló vizeket nem tekintve, az állami szabályozás alá nem tartozó vizeink, kevés kivétellel, siralmas állapotban vannak.” A tarthatatlan helyzeten végül is az 1931. évi XV. te. változtatott azzal, hogy szükség esetén a rendezési költségek felénél többet is magára vállalt az állam. Ez az állami segélyezés eredményezte azt, hogy az Északi-középhegység és a Dunántúl néhány nagyobb és veszélyesebb vízmosásának megkötésére komoly költséggel járó hordalékfogó művek épülhettek. Az 1930-as évek mederrendezési munkálatai közül a legjelentősebb a Kapós-meder jókarba helyezése (1932), a Sió (1934) és a Sárvíz (1929-38) mederbővítésének befejezése volt. Sajó Elemér vízgazdálkodási programjának a víziutak fejlesztésén túl másik lényeges sarokpontja az öntözések ügyének előmozdítása volt 10.5. Az alföldi öntözési program A SAJÓ-féle "Emlékirat..." a magyarországi, de különösen az alföldi öntözések elterjesztésének időszerűségét több befolyásoló tényező egyidejű érvényességével indokolta. Az Alföld számos vidékén - részben a monokultúrás (búza-kukorica) termelés miatt - a talaj termőereje csökkent, bizonyos területek (több, mint 3400 km2) terméketlen szikesekként mezőgazdaságilag használhatatlanok voltak, s mindezek a körülmények párosultak a szeszélyesen száraz klímával, amely gátolta az intenzívebb mezőgazdaság kialakulását és fejlődését E gondok megoldásának egyik kulcsát az öntözéses gazdálkodás kiterjesztésében látták Sajó Elemér és munkatársai, de ez a feladat nemcsak mint műszaki probléma jelent meg a vízügyi programban Az öntözés térhódításával ugyanis jóval munkaigényesebb gazdálkodási forma lép a korábbi helyére, s ez az alföldi mezőgazdasági munkanélküliséget is jelentősen enyhítette, nem is beszélve a műszaki kiépítés munkaerő-szükségletéről.'28 Az alföldi csapadék hiánya nem annyira a gabonaféléknél mutatkozott, hanem a kukoricánál (mint a legfontosabb takarmánynövénynél), a burgonyánál és répaféléknél, a szántóföldi takarmánynövényeknél, valamint a réteknél és legelőknél. Az utóbbiak bizonytalan termése az állattartást érintette hátrányosan, ami a szarvasmarha trágya csökkenésével a belterjes gazdálkodás fejlődését gátolta. 89
