Csath Béla - Deák Antal András - Fejér László - Kaján Imre: Magyar vízügytörténet (Pro Aqua Alapítvány – EJF, Baja, 1998)
7. Fejér László: Kvassay Jenő munkássága és a kultúrmérnöki intézmény szerepe Magyarország gazdasági fejlődésében
7.5. Vízhasznosítási munkák a magyar gazdaság működési feltételeinek javítása érdekében Az 1885 évi vízjogi törvény - figyelembe véve a vízkárelhárítás terén a század második felében végbement jelentős előrelépést - rendezte a vizek hasznosításával kapcsolatos jogi környezetet, segítséget nyújtva az öntözési, talajjavítási, tógazdálkodási, vízellátási, vízerökihasználási feladatok végrehajtásához. Már az átfogó vízszabályozási munkák megkezdése előtt nyilvánvaló volt a távolabbi jövővel is számot vető szakemberek előtt, hogy az árvizek és aszályok kártételétől felváltva szenvedő földműves gazdálkodóknak csak egyik gondja oldódik meg az árvizek biztonságos levezetésével. A vizek aszályos időkre történő visszatartása, az öntözéses gazdálkodás kifejlesztése lebegett legtöbbjük szeme előtt. Azonban hiába volt meg a szándék, a kor technikai színvonala nem engedte az ármentesítések és az öntözések ügyének együttes rendezését. S ekkor még nem is vettük figyelembe azt a tényt sem, hogy a magyar parasztság és birtokosság gyakorlatában azidőtájt lényegében ismeretlen fogalom volt az öntözéses gazdálkodás. Az első érdemi tervezgetések az 1863. évi aszálykatasztrófával vették kezdetüket. A század legsúlyosabb aszálya az Alföld középső részén éhínséget és mai fogalmainkkal nem mérhető károkat okozott a térség élővilágának. A HERRICH Károly, KLASZ Márton, BOROS Frigyes és társaik által kidolgozott öntözőcsatornatervek azonban az évtized végére beköszöntő nedvesebb időjárási periódusban a politikai-gazdasági döntéshozók számára érdektelenné váltak, sorsuk az asztalfiókban porosodás lett. Az öntözések gondolatának újbóli előtérbe kerülése már a kultúrmérnöki intézmény megalakulása utáni időkre esett. Itt is ki kell emelni KVASSAY Jenő kezdeményező szerepét, aki "A hazai öntözésekről" (1887) írott könyvecskéjében áttekintette az addigi magyarországi kezdeményezéseket és programot adott az öntözéses gazdálkodás szélesebb körű elterjesztésére. Az 1890-es évtizedben több mint 11 ezer kh-on zömmel takarmánytermelő réteken folytattak öntözést, de kísérlet történt szennyvizöntözésre is, melyhez Arad város szennyvizét használták fel. Öntözés folyt a Dél vidéken is, ahol a régóta meglévő rizstelepek területének növelése fokozott vízigénnyel párosult. Mindezek a kezdeményezések azonban eltörpültek az ország mezőgazdaságának igényeihez képest. A fejlődést elősegítő állami intézkedésnek kell tekintenünk az 1900. évi XXX. tc-t, amely az öntözőcsatornáknak állami támogatásáról és az öntözőtársulatoknak juttatható segélyekről, ill. kölcsönökről intézkedett. Az előzetes várakozásokkal szemben a törvény nem adott lendületet az öntözések ügyének, mert az állami támogatás elnyerésének túlzottan bürokratikus rendszere távol tartotta a kisgazdákból álló érdekelteket a kölcsönök igénybevételétől. Igaz az ekkortájt létesült öntözéseket a korábbi rétöntözésekkel szemben elsősorban a kertgazdálkodás jövedelemtermelő képességének fokozására építették ki. Mindebben jelentős szerepe volt a kultúrmérnöki hivataloknak és az általuk kialakított mintaöntözö gazdaságoknak, még akkor is, ha az öntözések ügye a kultúrmérnökségnél hosszú ideig főtevékenységként végzett vízrendezési munkák (ármentesítés, vízszabályozás, belvízrendezés...stb.) után következett. Az alföldi vízi munkák egy másik területen, nevezetesen a halászat területén is jelentős változást okoztak. A változás ebben az esetben az egykor szabályozatlan vizek szinte korlátlan nagyságú halállományának drasztikus csökkenését jelentette. Az ármentesítés következtében a végeláthatatlan árterek szerepét a keskeny hullámterek vették át, s ezzel megszűnt a nagykiterjedésű, sekély, planktonokban gazdag élettér a halivadékok számára. További, halakra hátrányos helyzetet teremtett a nagyobb folyókon a rendszeres hajóközlekedés és az újonnan alakult ipartelepek szennyvizének megjelenése. A minden tekintetben káros folyamatokat felismerve a kormányzat az első lépéseket az 1860-70-es években tette meg a mesterséges haltenyésztés központi irányítás mellett történő elterjesztésével, ill. támogatásával. Mivel az államigazgatási logika a halászatot a vízhasználat egyik módjának tekintette, s a mesterséges haltenyésztés bizonyos esetekben a talajjavítással közvetlenül kapcsolatba volt hozható - a halászat ügyét a kultúrmérnökség működési körébe utalták. A kultúrmérnöki szolgálaton belül hamar létrejött a halászati felügyelői munkakör, s az 1888. évi XIX. te. az un. "halászati törvény" végrehajtását 1889-ben már az Országos Halászati Felügyelőség koordinálta. A halászati törvény úttörő jelentőségű volt abban a tekintetben, hogy azon vízszakaszok partjainak tulajdonosait, amely vízszakaszokon az ott élő halfajok életmegnyilvánulásaihoz (ívás, táplálkozás, telelés, tanyázás...stb.) szükséges helyek megtalálhatók - halászati társulatokba tömörítette. A társulatok tagjainak tulajdonosi jogait - a nemzeti vagyonnak tekintett halállomány védelme és szaporodása érdekében - a törvény korlátozta, ugyanakkor anyagi érdekeiket nem veszélyeztette. 7. KVASSAY JENŐ MUNKÁSSÁGA ÉS A KULTÚRMÉRNÖKI INTÉZMÉNY SZEREPE MAGYARORSZÁG __________________________________GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÉBEN__________________________________ 7 0
