Csath Béla - Deák Antal András - Fejér László - Kaján Imre: Magyar vízügytörténet (Pro Aqua Alapítvány – EJF, Baja, 1998)
7. Fejér László: Kvassay Jenő munkássága és a kultúrmérnöki intézmény szerepe Magyarország gazdasági fejlődésében
7. KVASSAY JENŐ MUNKÁSSÁGA ÉS A KULTÚRMÉRNÖKI INTÉZMÉNY SZEREPE MAGYARORSZÁG GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÉBEN izgatta a molnárokat és a birtokosokat. A malmok üzemeltetésével járó haszon messze felülmúlta a földek hasznosítatlanságából fakadó elmaradt hasznot. A 18. század második felében a helyzet megváltoztatása érdekében törvény is született, amely az elmocsarosodást okozó vízimalmok hatósági erővel történő lerontását irta elő. A patakok és kisebb folyók rendezését azonban nehezítette, hogy az egyes érdekelt birtokosok által végzett helyi munkálatok - az egész vízfolyás módszeres rendezésének hiánya miatt - a legtöbbször eredménytelenek voltak Az átfogó vízi munkákra pedig legtöbbször nem volt meg a szükséges egyetértés és a pénz. Ilyen problémák mellett a patakszabályozás csak ott volt eredménnyel kecsegtető, ahol nagyobb uradalmak fogtak össze a munka elvégzésére, vagy ahol a rendezetlenségből fakadó kár olyan nagy területet érintett, hogy az országgyűlésnek kellett a kérdéssel foglalkoznia. Ez utóbbira példa a múlt század első harmadában végrehajtott BESZÉDES- féle Sárvíz-Kapos-Sió szabályozás is. 28. ábra Kvassaynak az Akadémia pályázatán díjnyertes müve, melyben a Tisza-szabályozás konzekvenciája érdekében összefoglalja az akkor korszerű folyószabályozási elveket (1889) Noha műszakilag nem választható el a vízmosáskötési, patakszabályozási feladatok végrehajtásától, külön kell foglalkozni a kisebb folyók szabályozásával foglalkozó kérdésekkel. A magyar vízjogi gyakorlatban a hajózható, tutajozható, tehát a nagyobb folyók állami kezelésben voltak, szabályozásuk költségei az államkincstárt terhelték. A velük kapcsolatos műszaki kérdésekben a folyammérnöki hivatalok voltak az illetékesek. Más volt a helyzet azokkal a folyókkal, amelyek már nem tartoztak az állami kezelés körébe, így rendezésükről és fenntartásukról a kormányzat nem is gondoskodott. Az 1885. évi vízjogi törvény a vízfolyások rendezését a parti birtokosok kötelességévé tette, de a költségek viselésébe mindazokat bevonta, akiknek a vízi munkákból haszna származott. Az egyes patakok és kisebb folyók esetén az érdekelteknek tekinthetők köre nem volt túl nagy, ezért számukra csak a közepes vizek levezetése volt kötelező, a teljes ármentesítés költségeit már nem nekik kellett fedezni. Noha a törvény a patakszabályozások ügyében több kérdést nem rendezett, a kultúrmérnöki kezdeményezésre meginduló munkák számos régóta húzódó szabályozás ügyét lendítették előre. A munkák szorgalmazásában azonban nemcsak a birtokosok voltak érdekeltek. A vasúti közlekedés fejlődésével a múlt század utolsó harmadában kiépültek a legfontosabb szárnyvonalak, s a vasúttársaságok jelentős nyomást gyakoroltak a kormányzatra útvonalaik műszaki biztonságának megteremtése érdekében. Ezen folyók völgye az esetek többségében keskeny volt, ennek megfelelően árterük sem volt oly széles, mint nagy, síkvidéki társaiké. így aztán a szabályozásban érdekelt birtokosok száma, ill az érdekeltségi terület sem volt olyan nagy. ezért a szükséges műszaki beavatkozások költségei fajlagosan jóval nagyobbak voltak. Az érdekeltek saját erejükből nem voltak képesek eredményesen védekezni a vizek kártételei ellen Mindehhez még az is hozzájárult, hogy legtöbbször az egész folyóvölgy egységes és átgondolt rendezését kellett megoldani, mivel az egyes szakaszokon végrehajtott munkákkal az adott vidéken a folyót nem lehetett tartósan szabályozni. Tekintettel arra, hogy nemcsak a megvédendő területek értéke állt szemben a szabályozás költségeivel, hanem a mérleg serpenyőjébe a belsőségek védelme, a zavartalan közlekedés, és más közérdekek védelme is bekerült, ezért az állami kezelés alatt nem álló folyók mederrendező munkáinak zömét mégis az állam végeztette el. Támogatás címén ő viselte a költségek jelentékeny hányadát, s az érdekeltek hozzájárulása gyakran csak természetbeni munka, vagy anyagszolgáltatás volt. A műveket majdnem kivétel nélkül a kultúrmérnöki hivatalok tervezték és a munkát is ők hajtatták végre 67
