Csath Béla - Deák Antal András - Fejér László - Kaján Imre: Magyar vízügytörténet (Pro Aqua Alapítvány – EJF, Baja, 1998)
7. Fejér László: Kvassay Jenő munkássága és a kultúrmérnöki intézmény szerepe Magyarország gazdasági fejlődésében
7. KVASSAY JENŐ MUNKÁSSÁGA ÉS A KULTÚRMÉRNÖKI INTÉZMÉNY SZEREPE MAGYARORSZÁG GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÉBEN 7. KVASSAY JENŐ MUNKÁSSÁGA ÉS A KULTÚRMÉRNÖKI INTÉZMÉNY SZEREPE MAGYARORSZÁG GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÉBEN (Fejér László) 7.1. Ármentesítés és gazdálkodás a Tisza-szabályozás első évtizedeit követően Az árvédelmi munkák jelentős előrehaladása a 19. sz. utolsó harmadában lendületet adott a mezőgazdaság szerkezetének változtatásához, a belterjes gazdálkodás elemeinek térhódításához. A korábban időszakosan vagy állandóan víz borította vidékek immár ármentesekké váltak, lehetővé vált rajtuk a megtelepedés, s addig soha nem látott ütemben állították a gabonatermelés szolgálatába a szárazzá vált területeket A birtokosok immár nemcsak a szántóterület kiterjesztésében voltak érdekeltek, hanem a több termelés kibontakoztatása céljából a talaj termőképességének fokozásában is. A korábban nem müveit földterületek egy ideig különösebb fejlesztések nélkül is átlagot meghaladó termést biztosítottak, igaz ezek az átlagok csak a primitív külterjes gazdálkodáshoz képest voltak magasak. Azonban sok helyen - például az Alföld mélyebb területein, a Dunántúl folyóvölgyeiben, valamint a peremvidék medencéiben - az ármentesítés nem oldotta meg a terület vízháztartásának mezőgazdasági szempontú gondjait. Jelentős volt az olyan sárrétek, nádasok, mocsarak területe, amelynek vízpótlása időszakos vízfolyásokból, a rossz vízgazdálkodású talajokba beszivárogni nem tudó csapadékból, vagy a környező területek fakadóvizeiből származott (Nyírség, Hódmezővásárhely környéke. Pest megyei Duna- völgy... stb.) Tudnivaló, hogy a Kárpát-medence talajai kevés kivétellel rossz vízháztartásúak. A gyakran szélsőséges időjárás következtében néhol túlságosan is telítettek nedvességgel, máskor viszont erősen kiszáradnak Mindezek mellett az ország középső, legszárazabb része vízgazdálkodási szempontból nem önellátó és rá van szorulva a környező perem- és hegyvidékek vízfölöslegére. Az 1860-as évek aszálykatasztrófáinak okát számosán az addig elvégzett Tisza-szabályozásban látták, megfeledkezvén arról, hogy korábban sem volt ritka természeti csapás a rendkívüli száraz időjárás ezen a vidéken. Ezért aztán különösen fontossá vált a tenyészidöszaknak megfelelően a talaj vízállapotának "kormányzása", az időjárási anomáliák hatásainak kiegyenlítése az alagcsövezés, öntözés és más műszaki beavatkozások alkalmazásával Az árvédelmi gátak megépítésével új, korábban nem ismert sajátos feladat is jelentkezett. Az általános ármentesitési munkák megindítása előtt megépített vízlevezető csatornahálózatok - az árvédelmi töltésrendszerek fejlődésével szükségszerűen együttjáró árvízszint emelkedés miatt - egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán tudták gravitációs úton a befogadó vízfolyásba eljuttatni az összegyűjtött vizeket. A megépített töltések egyfelől védték a területet az elöntéstől, ugyanakkor megakadályozták a gátak mögött felgyülemlett belvizek levezetését. A belvízborítás okozta károk pedig kedvezőtlen időjárási viszonyok (fagyott talaj, egyenlőtlen csapadékeloszlás) között alkalmanként a korábbi árvizek pusztításait is felülmúlhatták. Az ártéri birtokosok számára a belvizek elleni védekezés lassanként ugyanolyan fontos kérdéssé vált, mint maga az ármentesítés. A folyószabályozások végrehajtásával, az árvédelmi töltések megépítésével elsősorban az árvizek gyors levezetését oldották meg, viszont lehetetlenné tették azt. hogy bizonyos áradások a száraz földet megöntözzék. BESZÉDES József híres elve látszott csorbulni, mely szerint: " ..házad udvarából ne ereszd ki az eső, vagy hó levét, míg nem használtad: úgy határodból, vármegyédből, országodból használatlanul a vizet ki ne bocsássad, mert ez ingyen az Isten becses ajándéka". A káros vízborítások megszüntetése, vagy legalábbis időtartamuk csökkentése nemcsak gazdálkodási szempontból vált szükségessé, hanem a mezőgazdaság népességeltartó képességének fokozása, a növekvő népesség munkalehetőségének biztosítása érdekében is. A 19 század utolsó harmadában szakmai berkekben egyre inkább elfogadottá vált az a nézet, hogy a kedvezőtlenebb talajviszonyokat is ki lehet egyensúlyozni a jobb talajműveléssel, alkalmasabb fajták termesztésével, a helyes vetésforgóval, a talaj vízháztartásának szabályozásával, azaz a magasabb szintű agrotechnikával. A talajjavítás gondolatának egyik kiváló képviselője volt KVASSAY Jenő (1850-1919). Későbbi működésének ars poeticáját írta le 1875-ben a következő szavakkal: "Utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani. Lehetőleg sokat és nagy területeket öntözni..." 63
