Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
VIII. Megzabolázott folyók
összeköttetést azonban csak az 1933-ban elkészült Illinois Waterway teremtette meg. Az 523 km hosszú csatorna Chicagónál lép ki a Michigan-tóból és La Salle-on keresztülhaladva Rock Islandnél éri el a Mississippit. Jelenleg egy, az Ohio és az Erie-tó közötti új csatorna építését latolgatják. Az egyes folyórendszereket a vízválasztókon keresztül összekapcsoló mesterséges víziutak építése azonban nem jelentette mindenütt a belvízi hajózás azonnali fellendülését. Sok területen előbb a meglévő természetes vízfolyások hajózhatóvá tétele vált szükségessé. Elsőrendű követelmény volt ez például a Szent Lőrinc-folyón. A nagyjából azonos magasságú víztükörrel rendelkező Michigan-, Huron- és Erie-tó összekapcsolása nem jelentett problémát. Komoly nehézségek adódtak azonban az igen eltérő vízszintű Erie- (174,4 m) és On- tario-tó (75,0 m) összekapcsolásakor. A nagy esés (99 m!) és főleg a Niagara-víz- esés eleve lehetetlenné tette, hogy a víziutat a két tó között természetes lefolyást biztosító Niagara-folyón keresztül építsék meg. Hasonló akadályokkal találták szemben magukat azok a hajósok és telepesek, akik az atlanti partok felől, a Szent Lőrinc-folyón keresztül akarták megközelíteni az Öttó vidékét. Közvetlenül Montreal fölött zu- hatagok és sellők, köztük a hírhedt Lachine Rapids, akadályozták a továbbhaladást. Ezt ugyan az 1828-ban épített Lachine-csator- nával sikerült kiküszöbölni, a közlekedést azonban továbbra is gátolta, hogy a vízrendszer a hajózás szempontjából két különálló részre szakadt szét. Az egyik a Michigan-, Huron-és Erie-tavon, az 1825-ben megépített Erie-csatomán és a Hudsonon keresztül New York felé biztosított kapcsolatot, a másik pedig a Szent Lőrinc-folyó torkolatvidékét és az Ontario-tavat kötötte össze. A kettő között áthatolhatatlan akadályként magasodott a Niagara-vízesés fala. A víziút teljes összekapcsolását csak a Niagara-vízesést megkerülő, 1829-ben elkészült Welland-csatorna megépítése teremtette meg. Akadnak olyan folyók is, amelyek ugyan már eleve hajózhatók voltak, a komolyabb forgalom biztosításához mégis mesterséges beavatkozásokra volt szükség. A múlt század negyvenes éveiben a Volgán alkalmaztak először nagy méretekben egy, a tutajozó utakon már régóta bevált módszert. A folyó felső szakaszán 1843-ban nagyméretű fagátat építettek, amely mögött az akkori körülményekhez képest tekintélyes vízmennyiség, 375 millió m3 víz duzzadt föl. A tárolómedence 533 km-es szakaszon „szabályozta” a Volgát. Legalábbis, ha kinyitották az öt zsilipkaput, 197 A Szent Lőrinc-víziút
