Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó: Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig - XI. Összefoglaló értékelés az 1945. előtti közműves vízellátásról
A két világháború között épült vízművek gattyús szivattyú nyomta a majorépület padlásterében elhelyezett 30 rrü-es tartályba. A vízmű korszerűsítésére 1963-ban került sor (elektromotor, hidroglóbusz). Baranya megyében, Pécsváradon a Királygát-forrás foglalására és a községbe való gravitációs levezetésére az 1898- ban, illetve 1903-ban kiadott vízjogi engedélyek intézkedtek. A téglából épült silány minőségű vezeték használatát 1922-ben tífuszjárvány miatt megtiltották. A tilalom következtében fellépett vízhiány megszüntetése céljából 1927- ben a község megépítette a Csiger forrásra alapozott gravitációs vízellátó rendszert, mely 9 közkifolyón keresztül szolgáltatta a vizet a lakosság és a vár részére. Később, az 1930-as évek elején a Mosó-forrás bekapcsolásával bővítették a vízmüvet. A kezdetleges vízellátási rendszer korszerűsítését 1964-ben törpe vízmű építésével oldották meg. XI. Összefoglaló értékelés az 1945. előtti közműves vízellátásról Az ország városainak közműves vízellátása a 19. század második felében és a 20. században, az első világháborút megelőző években kezdődött meg és indult fejlődésnek. A kútfúrás technológiájának hazai bevezetése és elterjesztése, egyes területeken a kedvező vízbeszerzési lehetőségek és nem utolsó sorban a magyar falu szinte kétségbeejtő ivóvízhelyzete, a vízügyi szakemberek figyelmét már korán elején ráirányították a falusi lakosság vízellátási helyzetének megjavítására, többek között a községi vízművek (körzeti vízvezetékek) építésének szükségességére. 1910-ben, pl. az Országos Vízépítési Igazgatóság Közegészségügyi Mérnöki Osztálya részletes irányelveket dolgozott ki a városi és a községi vízvezetékek tervezéséhez.58 A Közegészségügyi Mérnöki Osztály, amely tervező, kivitelező és felülbíráló hatóság volt egy szervezetben, jelentős szerepet vállalt a vízellátás fejlesztésében. Az osztály ingyen, vagy legfeljebb a dologi kiadások megtérítése ellenében elkészítette a hozzáforduló városok és községek vízellátási és csatornázási terveit. Művezetést és kivitelezést végzett, közreműködött a versenytárgyalás bonyolításában, részt vett a felülvizsgálatban és a pénzügyi elszámolásban. Ez az erőteljes állami, hatósági közreműködés nagymértékben előmozdította a közműves vízellátás kialakulását. Ebben a tevékenységben oroszlánrészt vállalt Farkass Kálmán, kezdetben az osztály főmérnöke, majd tanácsosa. Közreműködése, vezetése alatt a Közegészségügyi Mérnöki Osztály 34 városi és 60 községi vízmű terveit készítette el és a megvalósításában is tetemes részt vállalt. Az is elősegítette a vízellátás ügyét, hogy a vízjogi törvény életbe léptetésével a feladat országos irányítása a Földművelés- ügyi Minisztérium hatáskörébe került. A tervezési költségek természetesen csak kis részét tették ki a vízmű építés költségeinek. A városi közgyűlések előrelátó állásfoglalására volt szükség ahhoz, hogy különféle bankkölcsönök igénybevételével egy-egy vízmű megépülhessen. A vízmű magvalósítása az adott város, település vezetésének rugalmas, reális gondolkodás módjától függött. Segítette a vízművek kiépítését a hidrogeológiai tudományok akkor már kielégítő fejlettsége, az előmunkálatok, feltárások eredményeinek biztonságos felhasználása. Bár az akkori európai színvonalat nem érte el a városok közüzemi vízellátása, s ebben negatívan jelentkezett az alföldi városok artézi kutakhoz kapcsolt körzeti vízvezetékekkel való kiépítése, az első világháború végéig jelentős szintre emelkedett az ország vízi közművesítése. 1919-ben a történelmi Magyarország területén 60 város rendelkezett közüzemű vízellátó rendszerrel: Budapest és peremtelepülési közül: Albertfalva, Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestlőrinc, Rákoshegy, Rákosliget, Újpest, Abrudbánya, Arad, Beszterce, Besztercebánya, Brassó, Debrecen, Dés, Dobsina, Eperjes, Felsőbánya, Felsőgalla, Fiume, Győr, Igló, Kaposvár, Karcag, Kassa, Késmárk, Kolozsvár, Komárom, Körmöcbánya, Losonc, Lőcse, Marosvásárhely, Miskolc, Nagybánya, Nagykároly, Nagyszeben, Nagyvárad, Nyitra, Pápa, Pécs, Pozsony, Rózsahegy, Rozsnyó, Sátoraljaújhely, Segesvár, Selmecbánya, Sepsiszentgyörgy, Siófok, Sopron, Szeged, Székesfehérvár, Szolnok, Szombathely, Tatabánya, Temesvár, Tokaj, Trencsén, Újvidék, Veszprém, Zsolna. Az első világháborúval lezárult hazánkban a közműves vízellátás kiépítésének első és különösen a századforduló éveiben nagyon intenzív fejlődésnek időszaka. A trianoni békével nemcsak a közigazgatás szerkezete, a hatósági intézkedések meghatározó szerepe, hanem a financiális viszonyok is megváltoztak. Az elvesztett háborút, a vörös- és fehérterrort, az ország nagy részének elvesztését, a trianoni békét, a maradék országra zúduló menekült áradatot, a gazdaság összeroppanását és az ezt követő inflációt súlyos traumaként élte meg a lakosság. Érthető, hogy az 1920-as évek elején az egyedüli nagykanizsai vízmű kivételével a vidéki vízművek kiépítése, fejlesztése megtorpant. A fejlődést hátráltatta az a körülmény is, hogy közigazgatási nehézségek akadályozták a vízellátás javításának ügyét. Az addig egységes irányítás három minisztérium (belügy, iparügy, földművelésügy) hatáskörébe került, törekvések nem voltak egységesek és elhaltak a bürokrácia útvessztőiben. Az 1929. évi XVI. törvény rendelkezett a gyógyfürdőkről, 76
