Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Bukta Endre, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó, Karácsonyi Sándor, dr. Koltay József, Kömyei László, Perecsi Ferenc, Péter Gábor, dr. Schiefner Kálmán: Vízellátás fejlődése a második világháborút követően - XVIII. A vízellátás helyzete és fejlődése a szocialista korszak kezdetétől
Vízellátás fejlődése a második világháborút követően XVIII. A vízellátás helyzete és fejlődése a szocialista korszak kezdetétől A fejlesztések iránya Magyarországon 1948-ban alapvető politikai változások történtek és ennek következménye volt a gazdasági változás, az ipar, kereskedelem, szolgáltatás államosítása, melynek körébe tartozott a vízügy államosítása is. Az állami kézbe került ipar nagyarányú fejlesztése, a bányászat, a meglévő nehézipari üzemek termelésének fokozása, új ipartelepek, erőművek, gyárak építése volt a kormányzat gazdasági intézkedéseinek meghatározó iránya. Minden más ágazatot megelőzve a szénbányászat, bauxitbányászat, kohászat, acélgyártás, gépipar és a vegyipar fejlesztése, bázisainak kiépítése volt a cél. Az ipar fejlesztése az 1950-es években nemcsak a korábban kiépített ipari centrumokban, elsősorban Budapesten, továbbá Miskolcon, Győrött, Tatabányán, Salgótarjánban, Ózdon, Székesfehérváron, Szolnokon, a Bakony-vidéki bánya és iparterületeken, Borsodban a Sajó völgyében, a Pécs környéki bányatelepüléseken - különösen Komlón - volt jelentős, hanem új ipari központok és ún. szocialista városok épültek. A Dunai Vasmű dolgozói számára Dunaújváros (akkori nevén Sztálinváros), a Tiszai Vegyi Kombinátban és a Tiszapalkonyai Erőműben dolgozóknak Tiszaszederkény (akkori nevén Leninváros, ma Tiszaújváros), a Borsodi Vegyi Kombinát, a Berentei Hőerőmű munkásai, alkalmazottai elhelyezésére Kazincbarcika szocialista város épült meg. Az ipari üzemek fejlesztése, új gyárak építése nemcsak az ipar növekvő vízigényének biztosítását, hanem az ipartelepeken, bányákban dolgozók számára épített lakótelepek közműves vízellátását is szükségessé tette. Az 1950-es 1960- as évek vízmű fejlesztéseit elsősorban ennek az igénynek kielégítése határozta meg. Ez sem ment azonban egyszerűen, mint ahogy arra a MELYEPTERV egykori szakági főmérnöke, Péter Gábor emlékezik:86 1950-től jelentkeztek a nagy ipari beruházások (pl. Sajóbábony, Dunai Vasmű, Ajkai Erőmű II.). Az ipartelepeken főként az ipari víz a fontosabb. Ivóvizet csak a gyártelepre, és ha hozzá lakótelep vagy város épült egyidejűleg, akkor kellett tervezni. Meglévő városok ivóvíz ellátására az 1950-es évek elején megbízás nem érkezett, még akkor sem, ha vízhiánnyal küszködtek, vagy közüzemi vízművel nem rendelkeztek (pl. megyeszékhelyek, mint pl. Nyíregyháza, Békéscsaba). Súlyosbította a vízellátás nehézségeit az a körülmény is, hogy a városi vízműveket a lakosság vízellátásának biztosítása mellett az egyre növekvő ipari vízigény kiszolgálása is terhelte. Erre a vízművek nem voltak felkészülve. Abban az időben Debrecen volt az egyetlen, ahol a város is kapott ivóvizet. Az is azért, mert a P8 (penicillingyár, ma Alkaloida Gyár) részére telepítéskor a város ígért vizet, de mivel a vízigények magasabbak lettek a kért- nél, a város azt nem tudta kielégíteni, illetve teljesíteni. A felépült gyárat víz nélkül nem lehetett üzembe helyezni. Új vízmű kellett a gyárnak sürgősen. Lóhalálában terveztük meg a kutakat, melyek rögtön elkészültek. Hála az OVH kedvező döntésének (dr. Illés György főosztályvezető érdeme, hogy javaslatunkra nem a gyár igényeit kielégítő, hanem nagyobb kapacitásúra tervezhettük a Vízmüvet, melynek nagy része Debrecen vízszűkében lévő lakosságának jutott. így a pár ezer mfnap helyett a lehetséges 14.000 m3/nap teljesítményre épülhetett ki a Debrecen II. Vízmű a Nagyerdőben. Ez volt az egyetlen város részére is épült ivóvízmű az 1950-es évek elején. Az új ipari létesítmények és a hozzájuk kapcsolódó lakótelepek számára új vízművek épültek és a meglévő vízművek intenzív fejlesztése is szükségessé vált. Az iparosodás hatására a falvakból beáramló népesség a fővárosban több százezer fővel, a vidéki városokban több tízezer fővel gyarapította a lakosság számát. A vízművek létesítményei nem tudták fedezni az igényeket, így a kapacitás fejlesztésének ellenére - az új városok kivételével - állandósult a vízhiány mind a fővárosban, mind pedig a nagyobb vidéki városokban. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 1958. évi kiadványa szerint a közüzemi vízművek által kiszolgált háztartások éves vízfogyasztása 1950-1957 között 20%-kal emelkedett (85 millió m>/év-ről 102,2 millió m3/évre) ugyanakkor az ipar fogyasztása több mint kétszeresére növekedett. (55,6 millió m3/év-ről 124,7 millió m3/évre). Természetesen megváltozott a lakossági és ipari vízfogyasztás aránya is, az 1950. évi 60-40%-ról 1957-re 45-55%- ra módosult. A vízmű fejlesztésekkel kiépült új víztermelési kapacitások 90%-át az ipar igényelte és kötötte le. Ennek az aránytalan fejlődésnek a fő oka akkor az volt, hogy az új ipartelepek és üzembővítések vízszükségletét a városi vízművek hálózatából biztosították anélkül, hogy a vízművek fejlesztéséről egyidejűleg gondoskodtak volna. Ráadásul a szociális gondoskodás jegyében kiépült üzemi mosdó- és fürdőhálózat is jelentős vízigényt jelentett.87 Mindezt kiegészítette az egészségügyi intézményhálózat (kórházak, rendelők, bölcsődék, óvodák, stb.), valamint a közétkeztetés nagyarányú fejlődése, ami szintén tetemesen hozzájárult a vízigények (vízfogyasztás) rohamos emelkedéséhez. Az új ipari vízigény túlnyomó részét egyébként ivóvíz minőségű víz helyett nyers vízzel is ki lehetett volna elégíteni.88 Ez nemcsak kapacitás kihasználási, hanem gazdasági előnyt is jelentett volna. Az ipartelepítés következtében növekvő városok vízellátásának fejlődése mellett az 1950-es években megkezdődött a községek közműves vízellátásának kiépítése. Korábban 91
