Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó: Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig - VIII. Az első világháború előtt épült vízművek
Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig mellett létesített vízkivételi művet, melyhez magas- nyomású vízvezeték kapcsolódott. A főbb utcákon épült vezeték nyers Tisza-vizet szállított és a forgalmasabb útkereszteződéseknél elhelyezett közkifolyóknál árusították a vizet a lakosoknak. A környékbeli gyárakból és malmokból kiömlő szennyvizek fertőzték a Tiszát, így a vezetékes víz járványok, betegségek terjesztőjévé vált. A városi hatóságok foglalkoztak a fertőzés elkerülése érdekében a vízkivétel és szivattyútelep áthelyezésével, de ez nem valósult meg. 1879. március 12-én Szeged fölött átszakadt a Tisza töltése és az árvíz elöntötte a várost. A 6350 házból csupán 350 maradt épségben, a többi az árvíz áldozatává vált. A város 75.000 lakosa elmenekült. Az árvíz után hatalmas anyagi segítséggel megkezdődött az újjáépítés, a modem város kialakítása, mely kihatott a vízi közművek kiépítésére is. Az újjáépítés folyamán, 1883-ban terv készült Szeged vízellátására, mely a Tisza- Maros torkolata fölött felszíni vízkivétellel és tisztítással kívánta megoldani a város ellátását. A jelentős költségek miatt a tervet elvetették. Az Alföld déli részén végzett eredményes kútfúrások arra késztették a város törvényhatóságát, hogy geológus szakértők véleményét meghallgatva, mélyfúrású artézi kutak létesítésével biztosítsák a lakosság vízellátását. 1887-ben készítette el a Zsigmondy Mélyfúró Vállalat az első artézi kutat a mai Anna kút helyén. (Ez az 1920-as évek elején elapadt). A sikeres fúrást továbbiak követték mind a belterületen, mind a külterületen. így 1900-ban már 51-re növekedett az artézi kutak száma.54 A külső nagykörúton kívüli városrészeket 1892-től 7 db artézi kútra támaszkodó kisnyomású vízelvezető rendszerrel látták el. A kezdetben 9,5 km-es hálózat újabb kutak bekapcsolásával folyamatosan bővült. Ez a vízellátó rendszer több évtizeden keresztül maradt fenn. A belső városrész közműves vízellátásának megvalósítását 1894-ben határozta el a törvényhatóság azzal, hogy a lakosság részére 5411 m3/nap vizet kell biztosítani. Előbb három, majd további mélyfúrású (220-275 m) vörösfenyővel bélelt kút épült. Ezek vizét a Tisza Lajos körúti vízmű telep 2 x 250 m!-es mély tárolójába vezették, innen nyomták a gőzüzemű szivattyúk 2 db NA 225 öv. nyomóvezetéken keresztül a Szent István téri 1000 m3-es víztoronyba, (mely az ország második vasbeton víztornya) Az elosztóhálózat hossza 44 km volt. A nagynyomású vízmű rendszeres üzemeltetése 1905. január 1-jével indult meg. A század elején üzembe helyezett vízmű az 1920-as években rohamosan fejlődő város igényét már nem tudta fedezni. Rendszeressé vált a vízhiány, az elégtelen víznyomás. Az 1920-as évek közepétől ezért a 200-500 méter mélységű kutak (kútcsoportok) állandó jellegű építése vált szükségessé. Ezeket a kútcsoportokat közvetlenül kapcsolták a hálózatra és egyidejűleg hálózati rekonstrukciót is végeztek nagyobb átmérőjű csővezetékkel fektetésével. Komárom Komárom vízmüvének kiépítésével 1884-től kezdve foglalkozott a város tanácsa. Próbafúrások készültek a város különböző részein. Ezek azt mutatták, hogy a Duna bal partján, az Erzsébet szigeten jó minőségű, bő víznyerő terület alakítható ki. Ezen a helyen épült meg a várost ellátó vízmű vízbázisa, mely még jelenleg is üzemel. Az 1902-ben üzembe helyezett vízmüvet Knuth Károly vállalata tervezte és építette meg. A vízmű szabályrendeletét 1907-ben adta ki a városi tanács. A déli, jobb parti városrészt a Duna hídon átvezető vezeték látta el ivóvízzel. A trianoni békeszerződés külön cikkelyben szabályozta a magyarországi Komárom vízellátását. A trianoni békekötéssel Csehszlovákiához csatolt Komárom vízműve a hídra szerelt vezetéken keresztül napi 1200-1300 m3 vízzel látta el a "magyar Komáromot". Ez az állapot 1945. tavaszáig tartott, a híd felrobbantásával azonban megszűnt Dél-Komárom északról történő vízellátása. Ezt megelőzően, már az 1920-as évek folyamán is akadozott a hídon keresztüli vízellátás, vitás volt a vízmérés módja is. A nehézségek miatt a Duna jobb partján fúrták meg a 217 méter mély ún. strandi kutat. Ennek a kútnak, valamint több magánkútnak (többek között a szövőgyári kút) bekapcsolásával alakították ki az Észak-Komáromtól független városi vízmüvet. Kaposvár Mivel a város belterületén nem megfelelő vízminőségű ásott kutak álltak csak a növekvő lakosság rendelkezésére 1893-ban artézi kút fúrására került sor. A kútfúrás azonban sikertelenül végződött, ezért 1898-ban a városi hatóság vízmű építését határozta el. Ahogy más városokban is a vízmű terveinek elkészítésére az Országos Vízépítési Igazgatóság Közegészségügyi Mérnöki Osztálya kapott megbízást. Ennek vezetője Farkass Kálmán műszaki tanácsos - aki a századfordulón több vízmű terveit készítette - a Kapos völgyében és a Toponári völgyben próbafúrásokat végeztetett. A vízminőség mindkét helyen megfelelő volt és a kutak próbaszivattyúzása is hasonló eredményt (kutanként napi 260-400 m3-t) mutatott. Az 1930-as évre prognosztizált 2625 m3/nap vízfogyasztás biztosítására szükségesnek ítélt 12 db kút számára azonban csak a Toponári völgyben volt elegendő hely. A víztermelő telep kialakítását a feltárások alapján a Toponári völgyben 60
