Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Bukta Endre, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó, Karácsonyi Sándor, dr. Koltay József, Kömyei László, Perecsi Ferenc, Péter Gábor, dr. Schiefner Kálmán: Vízellátás fejlődése a második világháborút követően - XXV. Vízművek üzemeltetése 1970 után
Vízellátás fejlődése a második világháborút követően 1968. és 1973. között a közszolgáltatások gazdasági biztonságát az általános jövedelemszabályozáson belül alkalmazott egyedi kedvezmények tették lehetővé. Ezek a kedvezmények a feszültségeket nem tudták feloldani, ezért 1974- ben az ún. "korlátozott nyereségérdekeltségi rendszert" vezették be a szolgáltató vállalatok körében. Az ehhez kapcsolódó közgazdasági elemek: • hatóságilag maximált díjak (termelői és lakossági ivóvíz és csatornaszolgáltatási díjak); • fogyasztói árkiegészítés, • díjkiegyenlítés. A vízellátás és csatornázás területi kiterjesztése, a szolgáltatás műszaki és közegészségügyi követelményeiben bekövetkezett többlet igények, a begyűrűző árnövekedések miatt a víz és csatornamű szolgáltatás termelői díjai 1976-tól folyamatosan emelkedtek, ezt azonban nem követte a lakossági díjak rendezése, kivéve az 1984-es átlagosan 70%-os emelést. A díjakból származó bevételek nem fedezték a tényleges ráfordításokat, ezért a vállalatok alaptevékenysége veszteséges volt. Az állami költségvetés kénytelen volt egyre nagyobb árkiegészítést nyújtani a lakossági díjakhoz. A meghatározott díjrendszer a többletfogyasztásra, így pazarlásra ösztönzött, mivel a mennyiség volt a meghatározó. 1989-ben a szolgáltatókat bevonták a vállalkozási nyereségadó rendszerbe, de a törvény 80 %-os kedvezményt nyújtott a közszolgáltató tevékenységnél az ivóvízellátásra, egyéb vízellátási szolgáltatásokra, szennyvízelvezetési és tisztítási szolgáltatásokra. 1989-ben a fogyasztói árkiegészítés 10 Mrd Ft-ot tett ki, a lakosság által fizetendő díjak a ráfordítások 50 %-át sem fedezték. 1990. januárjától megváltozott az ivóvíz és csatornahasználat díjmechanizmusa, megindult a támogatás leépítése. Vállalatonként! ráfordítás arányos díjtételeket vezettek be, így a korábbi 12 díjkategória helyett 32 egyedi díjtétel lépett életbe. Ezzel egyidejűleg megszűnt a díjkiegyenlítés, továbbra is érvényben maradt azonban a fogyasztói árkiegészítés 1991. december 31-ig. Lakossági szolgáltatás ráfordításaiból A támogatások folyó áron: támogatás: (ivóvízre vonatkozóan) Ev % Mrd Ft 1982. 50 % 1985. 43 % 1989. 55 % 1990. 35 % 5,7 1991. 20 % 3,3 1992. 7% 1,5 1993. 6 % 1,5 1994. 3,5 % 1,5 A támogatás csökkenése mellett 1993-tól felszámításra került az általános forgalmi adó fizetési kötelezettség, mely 6 %, majd 10 %-ra emelkedett, 2002-ben 12 % a mértéke. Az üzemeltető vállalatok - mivel az alaptevékenység veszteséges volt - pénzügyi biztonságuk erősítése, eszközeik kihasználása érdekében kiegészítő tevékenységeket (ipar, építőipar, kereskedelem stb.) is végeztek. Az építőipari munkákból származó nyereség, mint a bérfejlesztés egyik forrása, a munkaerő megtartása miatt fontos tényezője lett a vállalatok gazdálkodásának. Ilyen, az üzemeltetéstől, szolgáltatástól idegen tevékenység végzésére a vállalatok nem kényszerültek volna, ha a szolgáltatási díjakból származó bevétel fedezte volna annak költségeit. A magyar vízi közmű szolgáltatás 1960-1990 közötti három évtizedét az ellátási rendszerek kialakítására, fejlesztésére és biztonságos üzemeltetésére irányuló törekvés jellemezte. A kereteket meghatározta az állami tulajdon, az ellátásban az állam felelőssége, a bármely formában létesített művek átvételi kötelezettsége, a központilag megállapított ár- és díjrendszer, a szolgáltatók fejlesztési, rekonstrukciós és fenntartási kötelezettsége, az ipari üzemek közműfejlesztésben való részvételének szabályozása (fejlesztési hozzájárulás). A rekonstrukcióra szolgáló értékcsökkenési leírásból származó fejlesztési alap felhasználása több esetben feszültséget okozott a tanácsok és a vállalatok között. Az önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény, illetőleg az 1991. évi XXXIII. ún. "tulajdoni törvény" alapvetően megváltoztatta az önkormányzatoknak a vízgazdálkodásában betöltött szerepét, felelősségét és nem utolsó sorban a vizekkel és vízi létesítményekkel kapcsolatos tulajdonát. A törvény a vízgazdálkodási feladatok közül az önkormányzatok feladatkörébe utalta a helyi (települési) vízi közszolgáltatások megszervezését, vagyis az ellátási felelősség keretében az egészséges vízellátásról való gondoskodást, a csatornázást, az összegyűjtött szennyvizek tisztítását, a belterületi vízrendezést, az ár- és belvízvédekezést és a helyi vízkárelhárítást. A jogszabály az önkormányzatok vízgazdálkodási feladatain belül kifejezetten kötelező települési önkormányzati feladatként nevesíti az egészséges ivóvízellátásról való gondoskodást, melyről minden községben - legkésőbb - az ön- kormányzati képviselőtestület megbízatásának lejártáig, azaz 1994-ig kellett gondoskodni. Az egészséges ivóvízzel való ellátást - mely a gyakorlatban döntően és biztonságosan a közműves vízszolgáltatás útján valósítható meg - a törvény az olyan alapvető helyi közszolgáltatások közé sorolja, amelyet minden önkormányzatnak biztosítania kell. E feladatok ellátásához az önkormányzatok részére - a törvény - a tulajdont is biztosítani akarta. Ennek alapján a víz- gazdálkodás területén állami tulajdonban csak azok a vizek 231
