Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Fejér László, dr. Filotás Ildikó, dr. Juhász József, dr. Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon - III. Műszaki megoldások a középkorban
Műszaki megoldások a középkorban A szivattyús vízművekről A középkori vízművek másik típusa szivattyúk segítségével emelte a csőhálózatba, vagy a legtöbb esetben egy központi kútba a vizet. Ennek a műszaki megoldásnak klasszikus hazai példája lehetett a budai vár vízműve. Az 1240-1242-es esztendőkben lezajlott tatárjárást követően kezdtek hozzá a királyi székhely kővárának építéséhez a budai várhegyen. A hegy alacsonyabban fekvő északi részének barlangkútjai sokáig kielégítették a vár lakosságát. I. Lajos király és utódai ellenben palotájuk helyét a hegy déli, vízhiányos magaslatán jelölték ki, márpedig annak vízellátásáról is gondoskodni kellett. A 14. században épülő palotának a Dunához való természetes közelsége kínálta a lehetőséget arra, hogy a szükséges tiszta vizet a folyókból nyerjék. Néhány évvel I. Lajos 1382A budai vár Zsigmond király idejében működő járgányos vízemelő szivattyújának rekonstruált modellje az esztergomi Duna Múzeum gyűjteményében ben bekövetkezett halála után már nyoma van annak, hogy Luxemburgi Zsigmond királyunk - aki ekkor már a németrómai császár is volt - vízmüvet terveztetett budai palotájába. Az angliai Leeds városában való tartózkodása alatt, 1416- ban Nürnberg város évi adójából Hartmann Steinpeck nürnbergi csőkovács mesternek ezer rajnai forintot utaltatott ki a budai Várhegyre kiépített vízvezeték munkálataiért. Ha Hartmann mester munkabérét a Duna víz árusok keresményével hasonlítjuk össze, akiknek egy aranyforintért 2240 liter vizet kellett felszállítaniuk a várba, akkor a nürnbergi csőkovács munkája közel két és egynegyedmillió liter víz felcipelésével volt egyenértékű. Zolnay László későbbi adatok alapján úgy vélte, hogy a Hartmann mester alkotta vízmű a várpalota déli, a Dunához leginkább közel eső körbástyájában működött. A feltehetően állati erővel üzemeltetett járgányos szivattyú a Duna vizét nyomta fel a közel hatvan méterrel magasabban fekvő palotába. E műszaki alkotással a budai vár az akkori Magyarországon elsőként rendelkezhetett vízvezetékkel, megelőzve más fejlett felvidéki és Duna menti városokat. Noha a járgányos szivattyú, mint műszaki megoldás nem volt ismeretlen a korban, rekonstruálása két okból is nehéznek bizonyul. Egyrészt semmiféle régészeti nyoma nem maradt fenn, másrészt akkoriban minden hasonló gépezet egyedi alkotás volt. A szivattyúgép elemeivel ellentétben a csővezeték darabjai több helyen is előkerültek. Az általában ólomból, égetett agyagból, vagy szurkos vörösfenyő csövekből álló vezeték korára vonatkozóan eltérnek a szakvélemények. Ma már nehéz kideríteni, hogy a maradványok Zsigmond, vagy Mátyás király idejéből származnak-e. A közlekedőedények elvét alkalmazó vízmű a középkori Budán Mátyás uralkodása alatt a palota és ezzel együtt a budai várhegy déli szegletén kialakuló városrész tovább fejlődött, vízigénye is növekedett. Ebben a korban már nemcsak ezen a területen találhatók közkutak és vízvezetékből táplált csorgok, hanem a vár alatti alsó városban is. Hunyadi Mátyás királyi palotájáról udvari történetírója Antonio Bonfini ad egykorú, ám nem túl bőséges, és kellő forráskritikával kezelendő leírást. Hírt ad róla, hogy mintegy nyolc stádium távolságról vezették a vizet a királyi palota kútjába szurokkal bekent facsöveken és ólomvezetékeken. Sajnos a vízvezeték irányát nem írja le, így több szakember kétségbe vonja a csővezeték hosszáról írottakat, hiszen a mintegy másfél kilométeres távolság jóval kevesebb, mint amennyire a Szabadsághegyi és svábhegyi források vizének összegyűjtéséhez és a várba való felvezetéséhez szükség volt. Az igénybe vett három forrás közül ma már csak kettő található meg. A Város-kút épen maradt gótikus forrásfoglalása technikatörténetünk kevés középkori emlé22
