Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Fejér László, dr. Filotás Ildikó, dr. Juhász József, dr. Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon - II. Vízvezetékek és kutak a középkori Magyarországon
Vízvezetékek és kutak a középkori Magyarországon erődítéseik helyét kiválasztották. Az esztergomi várban például nem voltak restek több mint 60 méter mélyre leásni a kemény kőzetben, hogy az erődítmény számára állandó vizű kutat építsenek. Ugyan legendák szólnak arról, hogy a sziklákra, hegyekre épült felvidéki várak esetében ezt a nehéz és veszélyes munkát török rabokkal végeztették el, az igazság azonban valószínűleg sokkal prózaibb. Ott ahol a kút egyidős magával a várral, ott többnyire a jobbágyokkal vájatták, ásatták a vár kútját. Tekintettel stratégiai jelentőségére, a várbéliek rendszeresen tisztogatták és javították kútjaikat. Az, hogy egyes várak vizét forrásokból nyerjék, csak kivételes esetben, a geológiai és lejtési viszonyok szerencsés találkozása révén történhetett meg. A legkedvezőbb helyzetben a nagyobb folyók közvetlen közelébe települt várak voltak, mint például Pozsony, Komárom, Esztergom, Buda, vagy éppen Szeged erősségei, ahol a folyómederbe épült sarokbástyák, az ún. "rondellák" védték a homokos-kavics rétegekbe süllyesztett kutakat. A várakon kívüli népesség sem halt szomjan, mert a magyarországi folyók, patakok, források bővizűek és tiszták voltak, s a ciszternákban összegyűjtött, valamint a kutakból kitermelhető víz mindig rendelkezésre állt. Mindennek nem mond ellent az a tény, hogy számos középkori és későbbi járvány okozója a szennyezett ivóvíz volt, s a gyakori vízáradással sújtott vidékeken gond volt az ivóvíz beszerzése. Persze nem csak a vak természet lehetett okozója a vizek elszennyeződésének, hanem az egyes települések túlnépesedése, a víznyerő helyek környékének a település csatornázatlanságából fakadó elfertőződése stb. Meg kell említenünk a háborús időszakok következményeA budavári ásatások során fellelt középkori bronz vízcsap másolata az esztergomi Duna Múzeumban it is, a holttestekkel teledobált kutak, a folyóvizekben úszó hullák és egyéb dögök okozta járványokat, amely nemcsak a vizeket, hanem a talajt is megfertőzték. Ezek a járványok aztán nem nézték, hogy ki az ellenség, vagy bátor hazafi, hanem kegyetlenül megtizedeltek mindenféle népességet. Maga a kút, az ivóvíz egyébként igen megbecsült kincs volt, amelyet a középkori településeken az egész közösség szabadon használhatott. Werbőczy híres Tripartituma (1517.) "A faluban felbuggyanó forrást, vagy kifolyó és ki nem apadó kutat, melyből a nép inni szokott" két és fél gírára becsülte. Ez komoly értéket jelentett akkoriban, hiszen egy szárazság idején is vízzel bíró, felülcsapott malomnak például öt gíra volt a becsértéke. Igaz, a kutak dolgához Werbőczy még azt is hozzátette, hogy ha belőlük egy településen több van, azokat külön nem kell értékelni, "hanem együttesen csak egynek számítjuk, mivel egy falu élésére egy kút elégséges". Hogy Werbőczy "jogilag elgondolt" falujának hány lakosa lehetett, akik egy kúttal is beérték, azt nem tudjuk, de Zolnay László - majd egy századdal korábbról - konkrét adatot is felkutatott erre vonatkozóan. 1424-ben a Csanádi káptalan egy peres ügyben összeírta a felek birtokainak részeit, s ebből kiderül, hogy átlagban 8-10 jobbágy telekre esett egy-egy mély kút. A történelem során gyorsabban fejlődő egyes települések, városok, mint például Esztergom, Buda, Pécs, Pozsony, stb. lakói azonban nem sokáig elégedtek meg a ciszternák és kutak viszonylag szűkös vízhozamával, vagy a vízhordók korántsem olcsó szolgáltatásaival. A kor műszaki színvonala lényegében háromfajta lehetőséget kínált a vízellátási gondok - tehát a víztermelés és a szétosztás - megoldására: a gravitációs csatornát, a közlekedő edény elvén működő nyomás alatti vezetéket, és az emberi, illetve állati erőt igénybe vevő szivattyút.