Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Fejér László, dr. Filotás Ildikó, dr. Juhász József, dr. Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon - II. Vízvezetékek és kutak a középkori Magyarországon
Vízvezetékek és kutak a középkori Magyarországon I. Római vízvezetékek emlékei A római kultúrát elsöprő népvándorlás évszázadai alatt a települések közművei gazda nélkül maradtak. A vízellátó műtárgyak folyamatos működtetése ugyanis nem csak jól szervezett hatalmi szervezetet kíván, de egyfajta közösségi igényt is a városias civilizáció iránt. Sem a népvándorlás népei, sem pedig a honfoglaló magyar törzsek nem alkottak olyan telepes közösséget, amelyek szálláshelyeik vízellátása érdekében a rómaiakéhoz hasonló műszaki létesítményeket alkottak, vagy üzemeltettek volna. Az általuk használt folyó és forrásvizek, vagy egyes kisebb települések kútvize tökéletesen megfelelt életmódjuknak. A magyar honfoglalást követő két évszázad a végleges megtelepedés időszaka volt. A honfoglaló magyarság hiedelem- világában a vizek tisztelete nagyon erőó km-es vízvezetéket- sen élt. Szent László királyunk a 11. században a kereszténység elterjesztése érdekében hozott egyik törvénye például így rendelkezett: "Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy pedig fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel lakóijának..." A forrásvíz szakrális tisztelete nagyon is érthető volt, hiszen számos forrás vizének gyógy- erejét is ismerték Buda környékén, a Dunántúlon, Erdélyben és a Felvidéken. A kereszténység felvétele utáni időkből több írásos forrás is utal arra, hogy a budai gyógyító hőforrások híre messze földön ismert volt. A Szentföldről hazatérő megfáradt kereszteSzent László hermája sek és más utazók is hírt adtak az itteni gyógyhatású vizekről. A krónika szerint Jeruzsálem egykori keresztény királya, Bouillon Gottfried is a budai fürdőkben gyógyította magát. Természetesen ott is kialakulhattak települések, ahol felszíni vizek (források, patakok, tavak, folyók, stb.) nem voltak a közelben. Ezeken a helyeken azonban, ha néhány méterre leástak a földben a talajvíz kielégítő mennyiségben szolgáltatott iható vizet. A városiasodás kezdeteinél - középkori fogalmak szerint - tömegesebb vízigény jelentkezett. Mindenekelőtt a királyi székhelyeken az uralkodói udvartartás ellátása kényszerítette ki a "vízszolgáltatás" fejlettebb megoldásait. Ezek a műtárgyak a mindenkori uralkodó költségén születtek, és természetesen főleg a királyi vár vízellátását voltak hivatva szolgálni. Az ismert adatok arról is szólnak, hogy időről időre meg kellett újítani a rendszereket, mert a történelem viharai közepette időről időre elhanyagolták őket és tönkrementek. A nagyobb várak esetében - különösen ostromok idején - létkérdés volt a falakon belül élők vizének biztosítása. A 13-14. században épült várak szükségszerűen rendelkeztek saját vízforrással, a legtöbb esetben saját kút- tal és vízgyűjtő ciszternával, amelyek ostrom esetén el tudták látni a várbelieket. Azért volt szükség mindkettőre, mert a ciszternák száraz időjárás esetén könnyen kiszáradhattak, vagy a bennük tárolt víz megromolhatott. Az ásott kutak viszont gyakran kevés vizet szolgáltattak, ezért csak végszükség esetén használták őket. A vízhez való közelséget, illetve a víznyerés lehetőségét tehát az elsők között vizsgálták eleink, amikor váraik, vagy Az egervári vár belső udvara a 19. sz. végén, az egykori várbelieknek vizet szolgáltató kerekes kúttal 18