Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Bukta Endre, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó, Karácsonyi Sándor, dr. Koltay József, Kömyei László, Perecsi Ferenc, Péter Gábor, dr. Schiefner Kálmán: Vízellátás fejlődése a második világháborút követően - XVIII. A vízellátás helyzete és fejlődése a szocialista korszak kezdetétől
Vízellátás fejlődése a második világháborút követően vízi infrastruktúrára koncentráló mérnöki tevékenységek nem képesek hosszútávon (fenntartható módon) biztosítani a megfelelő minőségű ivóvizet és a környezet védelmét. A gondolkodást és a cselekvést ki kell terjeszteni a vízbázisokra, azok védelmére is. Ez a lényegi koncepcióváltás kijelölte azt az utat, ami végül formailag is a tanszék nevének megváltoztatásához vezetett. A szakterület kiterjesztése megfelel a nemzetközi tendenciáknak. Korunk a tudományterületek integrálódásának kora is. Az egyik integrációs csomópont éppen a környezetvédelem. A vízellátás-csatornázás területén dolgozó mérnök okszerű gondolkodása és cselekvése csak széleskörű környezeti ismeretekre alapozva lehet igazán hatékony. A települések földrajzilag és közigazgatásilag zárt, lehatárolható egységei éppen a víz közvetítésével, fizikailag nyitottak és folyamatos kölcsönhatásban állnak környezetükkel. Ma már nyilvánvaló, hogy nincs megbízható vízellátás környezetvédelem (vízbázis védelem) nélkül és környezetvédelem sem képzelhető el a települések emisszióinak szabályozatlanságával. A környezetet terhelő kibocsátások szabályozásának alapja az, mennyit bír el az adott környezet. így kapcsolódik a mérnöki tevékenység a környezetvédelemhez, környezetgazdálkodáshoz. Ezeknek a kölcsönhatásoknak az oktatása-kutatása a vízellátás-csatornázás és a környezetgazdálkodás együttes kezelését igényli. A dr. Somlyódy László akadémikus vezette tanszék, amikor nevet változtatott, ezt az új helyzetet kívánta érzékeltetni. Ebbe a folyamatba illeszkedik a kutatói kapacitás kiterjesztése is. A korábbi időszakokban az egyetemi kutatás állami támogatási rendszere ezen a szakterületen gyakorlatilag nem működött. Megbízásokat inkább az építési, üzemeltetési területről kapták. Bár ez nagymértékben elősegítette a kutatási eredmények közvetlen hasznosulását, elsősorban napi problémák megoldására szorítkozott. A hosszabb távú, a szakterületet stratégiai értelemben segítő kutatómunkáknak nem voltak meg a feltételei. Az állam részéről a kutatás támogatás jelenleg is korlátozott, bár pályázatokkal (pl. OTKA) erre már lehetőség van. Új források bekapcsolása vált lehetővé, amikor 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megalakult a tanszék keretei között az MTA Vízgazdálkodási Kutató Csoportja. Ez nem csak kutatási támogatásban jelentett változást, de egyúttal lehetővé tette az Akadémia által fizetett kutatók foglalkoztatását is. A vízellátás-csatornázás felsőszintű oktatásával azonban nem csupán Budapesten és Miskolcon foglalkoztak. A vízügyi felsőoktatás szervezésével foglalkozók ugyanis inkább a hagyományos vízügyi szakterületeken voltak elsősorban járatosak. Annak a nyugati sanitary engineer-nek, vagy a települési környezeti mérnöknek, amely a víziközművekhez fűződő felsőfokú végzettségű szakember kívánatos típusát közelíti meg, ennek igazi szükségét az 1970-es években még csak néhány közműüzem érzékelte. Kevesen ismerték fel tehát, hogy az egykori BME építő- mérnöki, gépészmérnöki, villamosmérnöki, bányamérnöki fakultásokra tagozódása, azok elkülönülése és a zárt képzési, oktatási programja nem kedvezett a víz-csatornamű- vek létesítéséhez és üzemeltetéséhez szükséges - felsőfokú végzettségű - mérnökök szakismeret összetétele szempontjából. Természetesen a meglévő néhány közmű nagyüzemben a nagy létszámú, de különböző végzettségű mérnök folytán ez nem jelentett gondot. Az építőmérnöki karon oktatott egyes tantárgyak nem elsőrendűen fontosak e szakma szempontjából, másrészt viszont szükség van több gépészeti, elektrotechnikai és automatikai, vízkémiai, vízbiológiai és kútfúrási technikai ismeretre. Ez az igény többféle képzettségű személy alkalmazása esetén kisebb gondot jelentett a nagyobb vízműveknél. A fölrajzilag elkülönült kis telepek azonban csak egy-egy felsőfokú, de sokoldalú személyiségeket kívánnak meg. Egy másik sarkalatos kérdés a képzési szintek problémája volt. Az általános és a szakosodó műszaki fejlődés egyre több magasan képzettszakembert igényel. Tekintélyes részüktől azonban munkáltatóik nem várják el okvetlenül a kutatói, tudományfejlesztői tevékenységet, "csupán" a nagy értékű műszaki berendezések szakszerű kezelését, a pontos üzemirányítást. Ez nem annyira a magas elméleti felkészültséget követeli meg, hanem inkább a gondosságot, a talpraesettséget és a jó gyakorlati műszaki érzéket. Ez utóbbi típus kiképzése egyre időszerűbbé vált az 1960-as évektől fogva. A vízügy vízellátási feladatait tekintve e körülmények is indokolták a bajai Felsőfokú Vízgazdálkodási Technikum (FVT)117 1962. évi megalapítását, és azon belül az ország 103 A bajai Vízgazdálkodási Főiskola az 1970 táján
