Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Bukta Endre, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó, Karácsonyi Sándor, dr. Koltay József, Kömyei László, Perecsi Ferenc, Péter Gábor, dr. Schiefner Kálmán: Vízellátás fejlődése a második világháborút követően - XVIII. A vízellátás helyzete és fejlődése a szocialista korszak kezdetétől
Vízellátás fejlődése a második világháborút követően első "Vízellátási és Csatornázási Tanszékiének létrehozását.118 Az intézményt az akkori OVF (1968-tól OVH) dr. Kertai Ede által vezetett Vízgazdálkodási Főosztálya szervezte meg,11.9 amely a főhatósági szintű irányítást és ellenőrzést 1970-ig látta el. A hasonló jellegű technikumok 1970. évi főiskolai rangra emelésekor, valamennyiük - így a FVT is - a művelődési tárca felügyelete és irányítása alá került. így az 1970/71. tanévtől kezdve a FVT a Budapesti Műszaki Egyetem Vízgazdálkodási Főiskolai Karaként (BME VFK) működött. Az FVT - az OVF szakirányú munkatársainak közreműködésével - 1962. őszén indult meg a budapesti levelező tagozattal. Az ez időszak alatti bajai helybeli előkészítő tevékenységek irányítására ideiglenesen Vukováry Attilát, az Alsó-dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság főmérnökét bízták meg az igazgatói teendők ellátásával. Az FVT, mint önálló szervezet bajai oktató tevékenysége 1963 őszén kezdődött Czédli György igazgató irányításával. A Vízellátási és Csatornázási Tanszéket Kováts Béla vezette. 1970-től a főiskolai kar feladata: korszerű elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkező, a vízgazdálkodási üzemek és üzemi folyamatok önálló irányításában jártas, egyszerűbb vizilétesítmények tervezésére, a létesítmények építésére, karbantartásának, felújításának szervezésére, irányítására, vízügyi államigazgatási feladatok ellátására alkalmas üzemmérnökök képzése lett. A VFK létesítésével egyidejűleg a főhatóságok és a BME vezetése részéről eleinte ösztönző bíztatások nyilvánultak meg a Kar további jövőjét illetően, de azután előtérbe került az a nézet (Polinszky Károly, Kanczler Gyula), hogy csak a nagyméretű felsőoktatási intézmények üzemeltethetők gazdaságosan. Ezért a földrajzilag távol eső VFK fejlesztését kezdettől fogva nem támogatták, a gyakorlati oktatást lehetővé tevő beruházásokat még az OVH által finanszírozottakat is lelassították. A hallgatói és oktatói létszám tervezett emelése is elmaradt. A művelődési tárca tehát hosszabb távon nem kedvezett az intézménynek. Az alapító főhatóságtól való szervezeti elszakadás hátrányosnak bizonyult, annak ellenére, hogy közvetve az OVH továbbra is sok támogatást nyújtott a közvetlen érdekeltsége miatt és a meglévő jó kapcsolat alapján is. 1978. december 30-iki hatállyal a Vízellátási és Csatornázási Tanszéket megszüntették, de ez egyúttal a Vízgazdálkodási Főiskolai Kar műegyetemi szervezetének végét is jelentette, mert a művelődési tárca az intézmény kapcsolatát a Budapesti Műszaki Egyetemmel felbontva, Vízgazdálkodási Intézet elnevezéssel a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolához (PMMF) csatolta. A vízgazdálkodás középfokú képzettségű szakember-igényét az ugyancsak 1962-ben alapított szakközépiskolák látták el. Az első - kifejezetten vízellátási szakismereteket nyújtó képzésben Győrött, a Mayer Fajos Gimnázium és Vízügyi Szakközépiskola 1968-ban indult víz- és szennyvíztechnológiai szakán végzett diákok részesülhettek. Szocialista városok, lakótelepek ellátása Az 1950-es években és még később is a nehézipar és ehhez kapcsolódóan a bányászat fejlesztése volt a kiemelt gazdasági feladat. A megvalósítás természetes előfeltétele volt az új, vagy továbbfejlesztett bányatelepeken, ipari központokban dolgozók számára a lakótelepek építése, az ahhoz tartozó közművesítés megvalósítása. Az intenzív iparosítás következtében alakultak ki a szocialista városok, lakótelepek. A meglévő ipari centrumok vízellátásának fejlesztése mellett az új bányász és ipari települések vízellátása az 1950-es években kezdődött meg. Ekkor épült meg Dunaújváros (Sztálinváros), Komló, Kazincbarcika, Oroszlány, Ajka és Zirc vízműve. Dunaújváros vízellátása A Vasmű vízellátását a Dunából való felszíni vízkivétellel oldották meg, az építkezés szociális és technológiai vízigényét a kikötői öbölben létesített ideiglenes vízmű biztosította. A Dunapentelei Víz és Csatornamű 1951-ben alakult meg. Ugyanebben az évben épültek meg a város végleges ivóvízellátására a Szalki-szigeten az első cső kutak, a 2000 m-’-es térszíni tároló és átemelő gépház. Ekkor még nem készült el a víztorony, így a szivattyúk közvetlenül a hálózatra dolgoztak. A gyakori nyomásingadozás az ac. vezeték csőkötéseinek szétcsúszását okozta, a kiáramló víz a lösztalajban roskadást és újabb csőtöréseket eredményezett. A roskadásra hajlamos lösztalajba ezt követően megfelelő védelemmel vasbeton védőcsatornába, illetve szivárgó tálcán, kizárólag öntöttvas, vagy acél csövet szabadott fektetni. 1952-ben elkészült az I. csápos kút és az 1200 m3-es víztorony, majd a következő évben a II. csápos kút és a Szalki- szigetet a várossal összekötő második fővezeték a Duna medre alatt. 1958-ban állt üzembe a III. csápos kút. A fejlődő város vízigényét azonban a vízmű a helyi vízbázisból a további két csápos kút bekapcsolásával sem tudta hosszú évekig kielégíteni. A vízellátás problémájának megoldását csak a városnak az Ercsi Regionális Vízműhöz történt 1978. évi csatlakozása jelentette. A Dunaújvárosi Vízmű történetéből érdemes egy epizódot megörökíteni: 1956-ban a szokatlanul hideg tél utáni márciusi hirtelen olvadás hatására a Duna város alatti szakaszán jégdugók keletkeztek és a vízszint a soha nem tapasztalt 890 cm-es magasságot is elérte. A város egyetlen vízbázisát - Szalki-szigetit - mintegy 60 cm víz borította, várható volt, hogy az úszó jégtáblák legyalulják a parton telepített kutakat. A kutak legnagyobb része légvezetéken kapta a villamos 104
