Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Bukta Endre, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó, Karácsonyi Sándor, dr. Koltay József, Kömyei László, Perecsi Ferenc, Péter Gábor, dr. Schiefner Kálmán: Vízellátás fejlődése a második világháborút követően - XVIII. A vízellátás helyzete és fejlődése a szocialista korszak kezdetétől
Vízellátás fejlődése a második világháborút követően nyáknál a víz- és szennyvízbiológiai, illetve a vízminőségi laboratórium vezetője volt. Fő kutatási területe a tavak eutrofizációs folyamatai, a felszíni víztisztítás biológiája, ammónia eltávolítása mélységi vizekből, vas-, mangán- és metáneltávolítási technológiák, víztisztító telepek üzemeltetésének irányítása, az eleveniszapos szennyvíztisztítás biológiája, laboratóriumok fejlesztése, víztisztítás különleges ipari célokra és erőművek hűrőrendszerei számára. Az 1950-es, 1960-as években a budapesti Műegyetem és az állami tervezőintézetek között sajátos kapcsolat létezett. Minthogy a tervezőintézeteknek fokozatosan több és több vízi közmű feladatot kellett megoldani, az ismeretek elsősorban a tervezőintézetekben koncentrálódtak. Neves tervezői gárda fejlődött ki (pl. Finály Lajos, Holló István, Lesenyei József, György István, Gabos György, Nagy Zoltán), akik külföldi kapcsolataik révén már számos olyan ismerethez jutottak hozzá, amelyeket elsősorban hidraulikai, hidromechanikai és az alapvető kémiai ismeretek alapján alkalmazni is tudtak. Ez a fejlődés rohamos volt. Ebben az időben az oktatók a legtöbb ismeretet a tervezői gárdától szerezték. Rendkívül szerencsés volt, hogy sok tervező, kivitelező szakember segítette előadásokon, rajztermi tervezéseken keresztül az oktatást. Ekkor az oktatásban valóban megtisztelő volt részt venni. Az Egyetem pedig igényelte ezt a kapcsolatot. Persze, mai szemmel nézve, érdekes nézetek is kialakultak. Olyan oktatókat akart a gyakorlat az Egyetemen látni, akik tervezői, kivitelezői múlttal is rendelkeztek. Ahogy az 1950-es évektől az egyetemi hidraulikai laboratóriumi kutatások intenzíven beindultak, ez a nézet lassan változott, a tudományos élet is kezdett rangra emelkedni, elsősorban az egyetemen. A szakmai főhatóság (az OVH majd az OVF) is nagy hangsúlyt helyezett a helyes szakma-politika kialakítására és fenntartására. E téren ki kell emelni Dégen Imre államtitkár kezdeményező szerepét. Az OVH támogatta a BME Vízellátás-csatornázási Tanszéki épület, a kémiai és biológiai laboratórium létrehozását. Ez a harmonikus kapcsolat rendkívül gyümölcsöző volt az oktatás szempontjából is. A vízügyi ágazat tudományos kutatásainak letéteményesével, a VITUKI-val a vízellátás-csatornázás oktatásnak már kevésbé volt tervszerű ill. hatékony kapcsolata. Jóllehet a VITUKI-tól is kaptak segítséget, de a kutatások területein az együttműködés kevésbé alakult ki. Ennek következtében az ágazat számára végzett egyetemi kutatások kezdtek visszaszorulni. Az OVH és a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem között szintén szoros együttműködés létezett. 1968-1970. táján az egy évtizede működő graduális okatásból a vízügyi vállalatokhoz és szervezetekhez kerülő szakemberekkel kapcsolatos kitűnő tapasztalatok alapján az OVH elnöke, Dégen Imre kezdeményezésére egy ún. szocialista szerződést kötött az OVH és a NME. Ebben a szerződésben az egyetem vállalta a vízügy, s ezen belül a közüzemi vízmű, a fürdők, gyógyfürdők vízellátásában, a vízkészlet gazdálkodásban, a vízügyi hatósági munkában igényelt mérnökök képzését. Az OVH vállalta az oktatott hallgatókból évi 8-10 fő felvételét a vízügy vállalataiba, intézményeibe. A több, mint 30 éve kötött szerződés szelleme - az azóta történt gyökeres változások ellenére - mindkét fél részéről ma is él és hat. Az 1964. évi IV. törvényben jelent meg először a felszín alatti vízkészletek védelmének, s ezen belül a védőidomnak, mint államigazgatási feladatnak az előírása. Világos volt, hogy a felszín alatti vízkészletek védelmére szakmailag tudatosan is fel kell készíteni a hidrogeológus mérnököket. Ez megfelelő tantárgyak és tárgy kiegészítések beiktatásával lehetséges volt. Szükségesnek látszott azonban egy olyan mérnöktípus kialakítása, aki nem csak a védőidomok meghatározásának áramlástani, geohidrológiai stb. feladataival van tisztában, hanem a védőidomokon előforduló tényleges és potenciális szennyezésekről, azok megszüntetéséről, vagy a veszély ésszerű csökkentéséről is szakemberként tud határozni. Ezért 1985. óta a NME nappali tagozata is képez környezet- mérnököket. A környezetmérnöki oktatás teljes kifejlődése során ipari környezetvédelmi, környezet-geofizikusmérnö- ki és általános környezetmérnöki modulok működnek. Ezeken belül elsősorban az általános környezetmérnöki hallgatók a vízi környezetgazdálkodás és környezetvédelem letéteményesei. Ami a Budapesti Műszaki Egyetemet illeti, az 1990-es évektől a hallgatói létszám fokozatosan csökkent, a hallgatók érdeklődése a vízzel kapcsolatos oktatással szemben gyengült. Mindezzel az oktatásnak is szembe kellett néznie, s keresnie kellett a kitörési pontokat. A szemléletben már korábban megindult változások betetőzése volt az a lépés, amikor 1999. július 1-től a Vízellátás- Csatornázási Tanszék nevét megváltoztatták Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszékre.116 Az elnevezés két szándékot jelenít meg: továbbra is oktatási-kutatási tevékenysége körébe tartozik a régi név által takart szakterület, de a tanszéki tevékenységben fokozott hangsúlyt, sőt egyenrangú szerepet kap a környezetvédelem, elsősorban a vízi környezet védelme. A változás nem a környezetvédelem nemzetközi és hazai divatjának követéseként jelentkezett és egyáltalán nem előzmények nélküli. Az új elnevezés valójában folyamatos fejlődés eredménye. Már a dr. Öllős Géza professzor vezette tanszék oktatási anyagában megtalálhatók e kezdeményezés gyökerei. Ebben az időszakban az egyetemi tananyag, jegyzetek és könyvek már tükrözték azt a szemléletet, hogy a települési 102
