Bendefy László – V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969)

I. A Balaton partviszonyai a történelem előtti időkben, a rómaiak, majd a népvándorlás korában

A szentgyörgy-hegyi bazaltoszlopok leírása következik; majd a szigligeti romokról, a faluról és az ottani szép kilátásról ír.

„A Badacsony oldalában rengeteg gyümölcsfa van. Egyik kitü'nőbb termést ad, mint a másik.” Badacsony geológiai leírását részletesen és ma is helytálló módon adja. Megmászta a Badacsonyt, és olyan tufára talált, amely szerinte tökéletesen azonosnak mondható a Hecla lábánál előforduló tufával. ,,A tó zalai partja építő és egyéb értékes kövekben gazdagabb, mint a somogyi part.”

„Felkapaszkodtunk mi is a Badacsony hegyre; azon a helyen, ahol a költőfejedelem: Kisfaludy szőlője és présháza van. Pompás kilátás nyílt a somogyi partokra, de nem láttunk mást csak ingoványt és helyenként szénakazlakat.”

Hajóra szállva a Fonyódi hegy lábához igyekeztek, de nem láttak, nem tapasztaltak semmit, ami számukra újdonság lett volna.

„Éppen a tó közepén voltunk — folytatódik a leírás —. Tőlünk jobbra a Fonyódi hegy, balra a Badacsony, és ennek lábánál Tomaj. A falu közelében levő romokból ítélve egykor sokkal nagyobb településnek kellett itt lennie. Előttünk a harmadik medence; mögötte a tihanyi félsziget sötétlik, délnyugat felől pedig már kék köd borította be a Keszthelyi öblöt.

A harmadik öböl keskenyebb, mint az előző kettő, és partjai sem annyira tagoltak. A partokat fák, vagy szőlők szegélyezik.

Tihanyhoz közeledve feltűnik a sötét partok között a „Vaskapunak” nevezett szoros. Egyébként Tihany igen kellemes hely. A bencés kolostor tövében a falu. Szőlők, erdők, szántók és rétek veszik körül. Érthetetlen, hogyan lehetséges, hogy majdnem a tó közepén, egy hegyektől körülvett térségben ismét egy tavat talál az ember, amelyből a kolostor lakóit hallal látják el. A szigetlakok szinte mindenkitől teljesen függetlenül élhetnek, mert itt mindent megtalál az ember, ami csak szükséges az élethez.

Az átkelőhely Tihanyból a somogyi oldalra nem széles, és a vízmélység sem

több 25 — 30 lábnál (azaz; 9—11 méter). Szinte rohan a víz a szorosban.

Ahogy áthaladtunk rajta, kitárul előttünk a negyedik medence. Balról Füred a gyógyforrásaival, a betegek számára emelt nagy épülettel. Hátul, a domb mögött a park terül el. A hegyek oldalában, magasabban települt Füred falu (1.171 ábra). Szőlők és szántók környékezik. Szemben látjuk Siófokot. Már a rómaiak építettek itten egy árapasztó zsilipet. Mennyire áhítja ez a környék, hogy a Balaton közvetlen összeköttetést kapjon a Dunával és a Tiszával.

Kiszámíthatjuk: hacsak egyetlen öllel szállítanák alább a tó szintjét, több, mint 100 000 hold szántó és rét szabadulna fel, és az itt termelt gabonával élénk kereskedelem fejlődhetnék ki e vidék és távoli megyék lakossága között.

Lassan esteledni kezdett. Ritkás pára ült a tóra, melyen át csendesen elmosódtak Tihany és Füred körvonalai. Megjelentek a halászcsónakok. Mi sem hajóztunk tovább: kivetettük a horgonyt.

Ahogy pitymallott, teljes szélcsendben folytattuk utunkat. Nehezen ment a dolog, de azért déltájt kikötöttünk a kenesei parton. Hajónk szinte elveszett a magas part alatt. Délután az égbolt be- felhősödött. Mindig sötétebb lett. Rövidesen patakokban ömlött az eső. Nem nagyon volt kívánatos ebben a záporban a sót kirakni a hajókból, de mégis meg kellett tennünk, mert a szállítmány egy részének — pontos előírás szerint — öt nap múlva Dunavecsén kellett lennie, így át kellett rakodnunk, ami két teljes napot vett igénybe.

Két nap múlva az eső elállt, és erős északkeleti szél támadt. Ez nekünk a visszautazáshoz igen kedvező volt. Gyorsan haladtunk. Olyan sebesen, hogy ez a szokatlan utazás most, a sötét, hideg és nyirkos éjszakában megviselte idegeimet. Behúzódtam kajütömbe. Éjfélkor már Badacsonynál jártunk. A szél azonban hirtelen északira változott. Olyan sötétség támadt, hogy az orrom elé tartott kezemet alig láttam. Gyorsan behúztuk a vitorlákat, és a legnehezebb horgonyt vetettük a habokba. Rettenetes percek következtek. Kétféle szél:

északi és keleti közé szorultunk. Hajónk táncolt és ugrált a habok hátán. Néha úgy le-levágódott, hogy azt hittem, mindjárt a tó fenekén találjuk magunkat. Senki sem tudott megállni a lábán. Matrózaink, kiknek legtöbbje edzett halász volt, sorra bebújtak a zárt kamrácskába, mert lehetetlen volt a hideget kivallani.

Röviddel rá hajónk vezetője is be- támolygott közénk. Egy darabig csak nézegelődött, azután komolyabban felöltözködött. Nekem is intett, hogy tegyem ugyanazt.

A hajó nagyot lódult. Hallottam, hogy a horgonylánc nagyot pattant; elszakadt. Rögtön ki a másikat! Rövidesen annak a láncát is széttépte a vihar. Sós zsákjaink és ládáink csúsztak-mász- tak és ugráltak a hajó fenekén. Ahogy a ládák neki-nekiütődtek a hajó falának, valamit mindig lazítottak a deszkákon.

Egyik matróz beordított az ajtón: mindenki kifelé, a pumpákhoz! Bokán felül érő víz borította a hajó fenekét, és valahol állandóan áramlott befelé. Helyzetünk szomorú volt, és egyáltalában nem bíztató.

Több ízben is voltam már életveszélyben. Egyszer Badenben, mint kezdő és gyakorlatlan sziklamászó lezuhantam egy szikláról, fejjel lefelé. Rettenetes pillanat volt, de nem volt időm a gondolkodásra. Most azonban időm volt; nagyon is komornak tűnt az idő, hogy felkészüljek a biztos halálra.

Megkérdeztem a hajómestert, merre felé sodor bennünket a vihar. Megnyugtatott: a Fonyódi hegy felé. Néhány napja ott láttunk egy hajóroncsot; azt is a bazaltsziklákon zúzta össze a vihar.

Visszahúzódtam a kabinba. Megadva magam sorsomnak, ledőltem ágyamra. A kimerültségtől elaludtam. Másnap későn ébredtem. Még mindig dühöngött a szél, de hajósaink ügyesen kezelték a vitorlákat. Bekormányozták dereglyénket a Keszthelyi öbölbe.

Milyen boldogság volt a györöki parton kiszállni! Sószállítmányunkat ott kellett kiraknunk. Tizenkettedik napja voltam a hajón. Alig vártam, hogy vég144