Bendefy László – V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969)
I. A Balaton partviszonyai a történelem előtti időkben, a rómaiak, majd a népvándorlás korában
hajtsa végre, . mivel ő azokon a területeken már végzett munkálatokat, sokkal nagyobb hely- és környezetismeretet szerzett magának, éppen ezért sokkal gyümölcsözőbben dolgozhatna, mint bárki más . . Krieger jelentését, illetve szabályozási javaslatát a helytartótanács egyenesen Mária Teréziától kapta vissza kivitelezés céljából. A javaslat elsősorban a kialakult vízrajzi helyzet okait vizsgálja, és azokat három csoportba sorolja; mégpedig: 1. feltörő források, amelyek elmocsarasítják környéküket; 2. a számos helytelenül méretezett, vagy eldugult, feltöltődött és növényzettel teljesen benőtt csatorna, amelyek képtelenek a vizet levezetni; végül 3. mintegy 18 malomgát, amelyek a vizet nemcsak kinyomják folyamágyából, hanem az egész folyóvölgyben szét is terítik, sőt bizonyos távolságban visszaduzzasztóan hatnak. A visszaduzzasztás állandóan táplálja a mocsarakat; éppen ezért a gátakat a mocsarakat fenntartó oknak kell tekintenünk. Az előzőkből az következnék, hogy ezeket a malmokat sürgősen fel kellett volna számolni; Krieger javaslata [172] azonban olyan megoldást vetít elénk, amely bizonyos módosításokkal a malmokat nagyrészt fenntartaná. Mert — mondja ő — igaz ugyan, hogy „egyre gyakoribbak a panaszok a malmok ellen, s a csatornák elhomokolódásának ők az okozói, amelyeket azután az adózó nép nagy fáradságával és súlyos megterhelésével kell kitisztítani.” Kevesebb vizet igényelnek és fogyasztanak, mint ameny- nyit oda terelnek. Emiatt a víz megduzzad, „majd elhagyja partjait, és elönti a környéket, gyakran a jobbágyok érzékeny károsodására. Ha ehhez még árvíz is járul, a baj tetéződik. Ugyanakkor — írja — a malmok mégis sokkal szükségesebb rosszat jelentenek annál, semhogy arra a gondolatra juthatnánk, hogy azokat teljeséggel meg lehessen szüntetni; hiszen ezek a malmok adják az adózó népnek a kenyeret, amelyet egyébként a távolból, gyakran igen nagy időveszteséggel és érzékeny károsodással kellene hazahordania”. Nem részletezzük azokat a műszaki 1.124 ábra. Walcher József professzor, udvari tanácsos a magyarországi folyószabályozási szervezet alapító főnöke elgondolásokat, amelyeket a malmok megmentése érdekében terjesztett elő. Elégedjünk meg azzal a végkövetkeztetésével, hogy a Balaton vízállása szabályozásának problémáját abban látja: csakis úgy lehet megfelelően tartós és kielégítő megoldást találni a tó vízszintjének alászállítására, ha a fölös vizet nem a Sión engednék le, hanem a tihanyi szorosnál ásnának egy olyan mély csatornát, amely a tó vízszinét 3 1/3 öllel, vagyis 20 lábbal (6,32 m) szállítaná lejjebb. Mai szemmel nézve elég különös gondolatnak tűnik Krieger javaslata, hogy a tihanyi ,,kút”-nál legyen a Balaton vizét levezető csatorna kitorkolása. Meg kell azonban gondolnunk, hogy a tó vízszintje 1766-ban 110,4 m A. f. körüli volt. Ilyen vízállás mellett majdnem közömbös, hogy Siófoknál vagy Szántód körül vezetjük-e le a Balaton vizét. Krieger valószínűleg a Marsigli-féle térképen látható lefolyás felhasználására gondolt. Ennek a megoldásnak két előnye lett volna. Egyik az, hogy a tihanyi szoros közelében mindenkor legnagyobb a víz sodra; másik, hogy a levezetésre kerülő víztömeg nem terhelte volna a Siót, hanem közvetlenül a Rohm által már szabályozás és tisztítás alatt álló Koppány-völgybe jutott volna. Ezzel egyidejűleg rendezni óhajtotta Krieger a hajózási viszonyokat is. A javaslattétel időpontjában a Sárvíz a Dunától Simontornyáig volt hajózható. Ezt a lehetőséget a terv a Balatonig terjeszti ki. A tóban hajózó utat kíván biztosítani a Zala torkolatában, majd a Zala folyón a malmok okozta duzzasztás felhasználásával, zsilipek segítségével jutna el Alibánfáig. Onnan csatornát kíván ásni a kanizsai mocsarakon át és ilyen módon érkeznék el a Mura folyóba, ahol már adott a lehetőség akár a Dráva, akár Stájerország irányában való hajózásnak. Ebből is látható, hogy a Sió-torkolattól Grácig tartó hajózás gondolata már Beszédes József előtt is megvolt; ő ezt a tervet a Dunától Kolozsvárig terjesztette ki [173]. A Krieger és Böhm féle tervek elkészülte után már elérkezett az idő arra, hogy a kancellária és a helytartótanács érdemben foglalkozzék a Balaton kérdésével. Ebből a célból a tó vízszint szabályozására és a környéki mocsarak le- csapolására szervezett királyi bizottság ülését a helyszínen: Tihanyban, az apátság székházában tartotta 1776. július 6-án és 7-én. Ebben az időben a hajózási igazgatói tisztet Walcher József abbé (1.124 ábra), hírneves vízügyi szakértő töltötte be. Reá hárult az a feladat, hogy kritikailag elemezze a két mérnökszakértő javaslatát. Walcher József, akárcsak Liesganig József, jezsuita szerzetes, kiváló matematikus volt. 1719. január 6-án született Linzben. Alig 30 éves korában a bécsi egyetemen a matematika tanára, majd 1753-tól a dunai hajózás igazgatója. Több neves matematikai munkája mellett egy gyakorlati hajózási szakkönyve is ismeretes. A Lajta folyón végzett szabályozási munkálatokról Írott műve kéziratban maradt. 1803. november 29-én bekövetkezett haláláig állami szolgálatban volt [174]. Bizonyos fokig már az ülés kezdetén eldőlt a Balaton sorsa, mert a bizottság tagjai előzetesen írásban megkapták Krieger javaslatát, és ennek következtében már az első percekben egyöntetűen 101
