Árvízvédelem, folyó- és tószabályozás, víziutak Magyarországon (OVH, Budapest, 1978)
A) Árvízvédelem - II. Magyarország árvízvédelmi rendszere
az 1932-es, az 1947—48-as és 1970-es árvizek, a Duna völgyében az 1954-es, 1956-os és 1965-ös árvizek után végeztek jelentős védvonalerősítési munkákat. Árvízvédelmi rendszerünk építését és fejlesztését végeredményében a XVIII. század második, a XIX. század első felében az érdekelt községek, nagybirtokosok vagy megyék, majd a XIX. század közepétől az ármentesítő társulatok államosításáig 1948 végéig, az időközben alakult ármentesítő és folyamszabályozó társulatok végezték. A társulatok megszűntével azok ár- vízvédelmi vonalai állami kezelésbe kerültek. Nem államosították, illetőleg csak az 50-es, 60-as években vették állami kezelésbe a Duna mentén Komárom, Esztergom, Szentendre és Győr városok védvonalait, valamint Bölcske és Madocsa községeket és környéküket védő nyárigátszerű töltéseket, valamint a Tisza mentén a Vásárosnamény—Zsurk közötti Tisza-bal- parti községek „körgátjait” és Szolnok, valamint Szeged védvonalait. Az államosított fővédvonalakat, 1948 október—1951 január között az Országos Vízgazdálkodási Hivatal, illetőleg ennek 13 Ár- és Belvízvédelmi kirendeltsége, 1951 január—1953 október között a KPM XIII-as főosztálya keretében 12 Árvízvédelmi és Folyamszabályozási Hivatal, 1953 október, illetőleg 1969 után az Országos Vízügyi Főigazgatóság, majd az Országos Vízügyi Hivatal 12 vízügyi igazgatósága kezeli, fejleszti és védi. A II. világháború után határaink felett jelentős ármentesítési és víz- rendezési munkákat végeztek. Szovjet és román területen az 50-es években fejezték be a Tisza—szamosközi öblözeteink felett a Tisza—Batár— Túr—szamosközi árvízvédelmi rendszerük kiépítését, mintegy 625 km2- nyi terület védelmére, szovjet területen az 50-es évek elején építették ki a beregi öblözetünk felett a Tisza jobb és Borsa, valamint a Szalva bal parti árvízvédelmi rendszerüket, mintegy 100 km2-nyi terület védelmére; szovjet és csehszlovák területen a 60-as években készültek el a Bodrogköz fölé eső Latorca-Ung—Labore és Felső-Bodrogvidék 800 km2-nyi síkvidéki területének árvízvédelmi művei; jelentős mederrendezési és kisebb ármentesítési munkákat végeztek a 60-as években az amúgyis nagy esésű keskeny Sajó völgyében; jelentős ármentesítési munkák folytak a 60-as években jugoszláv területen a Mura—Dráva között s a Dráva—Mura-torkolata alatti szakaszán. Végül szólnunk kell az árvízvédelmi rendszereink kialakulásával szorosan összefüggő ártérfejlesztéseink múltjáról és jelenéről. A mai, a VITUKI által 1977. év végére meghatározott ártér, illetőleg annak fogalma a védvonalakkal védett ártér vonatkozásában alapvetően különbözik, mind az ősi ártér, mind az 1870-es évektől kezdve az 1970-es évek második feléig készült, úgynevezett műszaki ártérfejlesztéssel megállapított árterektől. Az ősi ártért illetőleg annak határait vagy helyszíni bejárással bizottság állapította meg vagy pedig a terepen még fellelhető árvízjelekből vetítéssel (mint például a Tisza-völgyi ősi ártereknél az 1855. évi árvízborítását) határozták meg. A műszaki ártérfejlesztésnél a vetítési módszert használták. A folyó egyik NV-jét, rendszerint az ártérfejlesztés időszakát megelőző LNV-t az 5 65
