Árvízvédelem, folyó- és tószabályozás, víziutak Magyarországon (OVH, Budapest, 1978)
A) Árvízvédelem - II. Magyarország árvízvédelmi rendszere
6% JSZK területén). Az árvíztermelő domb és hegyvidéki vízgyűjtő 2%-a, a síkvidéki vízgyűjtő 56%-a van országunk területén. A Tisza völgyében a Tisza és mellékfolyói mentén mintegy 24 850 km2 síkvidéki öblözet van jelenleg árvízvédelmi vonalakkal védve: ennek 60%-a esik magyar területre. lO'Vo-a CSZSZK és SZU, 20%-a az RSZK, 10%-a JSZK területén van. A Tisza völgyében a Tisza és mellékfolyói mentén egyes birtokosok és községek már a XVIII. században is építettek árvízvédelmi töltéseket. A gátak jó részét a parti zátonyokra telepítették, magasságukkal a terep- haj lást követték, azok a közepes árvizek ellen is alig védtek. A rendszeres, mederrendezéssel is egybekötött, a Tisza csaknem teljes síkvidéki szakaszát átfogó tervszerű töltésépítési, illetőleg ármentesítési munkákat a XIX. század közepén, illetőleg 1846-ban a tiszadobi átvágással és a Tiszadob—Polgár közötti töltés építésével kezdték el, az 1832—46 között készült tiszai felmérés és részlettervek alapján Vásárhelyi által készített és Paleocapa által módosított egységes terv figyelembevételével, de az 1855-ös katasztrofális árvíz után lényegében a Vásárhelyi-terv alapján folytatták. Vásárhelyi a Tisza sík vidéki szakaszán mederátvágásokkal megrövidítve, töltésekkel leszűkítve az árvízi medret az árvizek gyorsabb levezetését, az árvízszintek süllyesztését tervezte elérni. (A Tiszabecs—Tokaj közötti, eredetileg 355 km-es szakaszon 63 db, a Tokaj alatti 875 km-en pedig 57 db átvágást tervezett, a töltéseket egymástól 570—1900 m-re tervezte építeni. Paleocapa a Pó mentén tapasztaltak alapján széles 1000—2000 m-es hullámterek, s azzal alacsony töltések kialakítását és csak 21 átvágás létesítését javasolta, azt is csak a Tokaj alatti szakaszon.) A 60-as évek közepéig 107 db, a 90-es évek elejéig újabb 5 db átvágás, illetőleg vezérárok és bővítése készült, amiből a folyó 101-t fogadott el. A 90-es években és századunk első harmadában újabb 11 átvágás épült. Az átvágásokkal a Tiszabecs—torkolat közötti 1212 km hosszúságú meder napjainkig 746 km-re rövidült, átlagos esése 3,7 cm/km-ről 5,9 cm/km-re emelkedett. Az 1850-es évektől államköltségen létesített átvágásokkal egy időben építették ki a 90-es évek végéig az 1846-ban és azután alakult társulatok a tisza-völgyi töltések zömét. A töltések vonalozásával jórészt a felhagyott kanyarok menti régi töltésnyomokat vagy birtokhatárokat követték, a szabályozás irányelvei az átvágásokkal párhuzamosan épült töltéseknél is alig érvényesültek. Magasságukkal kezdetben az 1830-as árvízszinthez igazodtak, ahhoz 80—95 cm-es magassági biztonsággal Tiszafüred felett 2,5 m-es, alatta 3,8 km-es koronával, víz felől 1 : 2, mentett oldalon 1 : 1 rézsűkkel épültek. Ezeket a méreteket a szabályozás és a vízgyűjtőn történt beavatkozások eredményeként fokozatosan emelkedő árvízszinteknek megfelelően már az 1855-ös katasztrofális árvíztől kezdve, de főleg a század utolsó negyedén áthúzódó nedves periódus árvizei után növelni kellett. Az igen változatos vonalozások és méretek között először az 1879-es árvíz után 1880-ban kiadott kormányrendelet igyekezett rendet teremteni. A hullámterek minimális szélességét Szeged felett 760 m-ben, alatta 800 m-ben állapította meg. A töltések méreteit szabványosította. Magassági biztonságukat az LNV felett 1 m-ben, vízfelőli rézsüt 1:3, mentett oldali 1:2-es hajlással határozta meg, 3 m-nél magasabb töltésekhez a korona 104
