Árpási Zoltán: Mosonyi Emil a vízépítés professzora (Kossuth Kiadó, Budapest, 2006)
Előszó
felbukkannak nekünk csak könyvekből ismert nevek, többek között Mező Ferenc, Szemere Samu, Pattantyús Ábrahám Géza, Menyhárt István, Kürschák József, Mihailich Győző, Szily Kálmán, Mistéth Endre, Jáky József, Széchy Károly, Lampl Hugó, Kállay Miklós, Vass Zoltán, Csonka Pál, Macskássy Árpád, Kármán Tódor, Papp Ferenc, idősebb és ifjabb Antall József, Dégen Imre. Legtöbbjükről szakmai és emberi jellemzést kapunk, néha anekdotákat is. De jó lenne, ha a beszélgetések sora folytatódna és az utókor számára megörökítésre kerülne egyre több olyan történet, ami a már csak lexikonok száraz adataival jellemzett bálványszerűvé vált személyeket élő, hús-vér emberekké tenné. Mennyire egyetértünk professzor úrral, amikor a szabadságot igyekszik megkülönböztetni és megvédeni a szabadosságtól és a demokráciákban is maradandó értéknek tekinti a figyelmességet, a tiszteletet, az önzetlenséget, az emberséget, a segíteni akarást a modortalan pénzhajszolással szemben. Olvashatunk megszívlelendő példákat az emberségre a megpróbáltatások időszakából: a zsidótörvények, a háború, a nyilasok és oroszok félelemkeltő uralmának, a világháború utáni igazolások és a testet-lelket megnyomorító kommunista terror éveiből. Személyesen érint meg minket a történelem. Ma már nehéz elképzelni egy ifjúnak azt a sztálinista sötét világot, amikor egy mérnököt megkínozhattak, bebörtönözhettek csupán azért, mert a szádfalakat „nyilvánvaló szabotázs céljából" a földbe verette. („Jobban féltem, mint a háború alatt" - vallja be a magas és felelős beosztásban dolgozó Mosonyi Emil, akkori tervezővállalat-igazgató, tanszékvezető egyetemi tanár.) Szinte mesébe illő, hogyan lehetett akkor kooperációs kapcsolatot teremteni a vízerőmű-építéshez egy német tervező-gyártó céggel az államhatalom támogatása mellett is. Félelmetes, milyen életveszélyt jelentett, ha egy felettes „nem csak aljas, hanem ostoba is volt". És akkor is őszintén kell beszélni ezekről az eseményekről az utókor okulására, ha a mi erkölcsi rendünk szerint elmarasztalható ember netán magas állami hivatalt töltött be, vagy éppenséggel egyetemi rektor volt. Kegyeletből a legtöbb ilyen ember csak névtelenül szerepel az írásban. (Kár, mivel az ő nevükre is nyilván kíváncsi lesz az utókor.) Viszont minden olyan kolléga, barát, ismerős, dolgozó több mint ötven évre visszamenőleg teljes nevén szerepel, akik bármi14
