Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

5. Ártéri haszonvételek - Az állattartás

14. ábra. A gerjeni csikó-akol maradványai (A szerző felvétele) csónakokat, az ártérben kitermelt fát. Lovakkal jártak nyomtatni búza-részért távoli vidékekre s végül lovak nélkül nem értékesíthették a domboldalakon termő bort sem, márpedig az ártéri falvak a középkor óta nagymértékben foglalkoztak szőlőtermeléssel is a dombokra kinyúló határrészeken vagy extraneusként, bebirtoklókként más falvak szőlőművelésre alkalmas határában. Sok híres fuvaros család élt a Duna mentén, különösen Dunaföldváron és Madocsán. Részben a lovak nagy számával magyarázható, hogy a hagyomány szerint régen nemcsak a házak és kertek kerítései voltak teletűzdelve fehérre aszott lókoponyákkal, hanem — úgy mondják több helyütt is a Duna mentén — lókoponyákat vetettek az apadáskor kiszáradt medrekbe is, hogy azokon száraz lábbal átugrálhassanak. Egy mohácsi fok horvát neve is ez: Konska glava.

34 Az árterületek marhatartása is mindig jelentős volt és jobban átvészelte a háborús időket, mint a lóállomány. A XV—XVI. századi nagy, nyugat felé irányuló marhakivitelben a Duna mente is részt vett s fontos állomásai, központjai voltak Dunaföldvár, Paks, Tolna és Báta. Itt a Duna mentén maradt meg legtovább a Dunántúlon a régi nagyszarvú, szürke magyar fajta, nemcsak azért, mert a pirostarkák nyugat felől terjedtek az országban, hanem mert itt az ártereken sokáig télen-nyáron legelős ridegtartás folyt s ezt a nyugati fajták nem bírták. „Ott ahol a természetes legelők a nyári hónapokban néha teljesen kiszáradnak és ahol idegen fajta tönkre menne, a magyar