Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
5. Ártéri haszonvételek - Az állattartás
marha megnyugtatóan éli túl a szükség napjait" — olvashatjuk a Béllyei uradalom monográfiájában. Az író más helyen azt is megjegyzi, hogy a magyar marhák szinte teljesen mentesek mindenféle betegségtől és a nyugati fajtát pusztító lépfenére egyáltalán nem érzékenyek. 35 Az itteni uraságok a XVII. század második felében próbálkoztak svájci tehenészetek felállításával, de ezek nyilván az itteni szélsőségesebb klíma miatt, kudarcot vallottak. A svájcer-majorságok már 1790 körül pusztán maradtak. A marhák rideg, szilaj tartásában nem egyszerűen nemtörődömséget, kezdetlegességet kell látnunk: a tenyésztés, a tartásmód célja volt az időjárást és mostoha viszonyokat jól bíró fajta kialakítása, fenntartása, melynek egyedei leromlás nélkül bírják a lábon való hosszú hajtást, a marha-exportot Münchenig, Nürnbergig vagy az észak-olasz városokba. Ugyanez a cél ismerhető fel a lótartás extenzív voltában is: igénytelen, tűrőképes katona- és fuvaroslovakra volt szükség, ezt keresték akkoriban a vásárokon, ilyeneket vásárolt a hadsereg is. Bár vannak történeti adataink arra, hogy a marhák is természetes kis falkákban, jórészt pásztor nélkül legeltek az ártérben, a tejhaszon és a földműveléshez szükséges ökör-igaerő biztosítása érdekében előbb alakultak közös pásztor keze alá adott csordák. Elsősorban a fejősteheneket és igásökröket verték közös nyájakba, míg a szaporításra, nevelésre hagyott tőkemarha beljebb az ártérben, kisebb, egy vagy több család tulajdonát képező nyájakban legelt. Ránkmaradt marha-leírásokban a sok színárnyalat és szarvállás mellett, megemlítik az állatok füljegyeit és szőrbélyegeit is. A lovak és marhák őrizetlen legeltetésének feltétele egyrészt nyilván az volt, hogy nem tehettek kárt semmiben, a szénát, irtáskerteket úgy 15. ábra. A tehenek átússzak a Duna egyik ágát (A szerző felvétele)
