Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

5. Ártéri haszonvételek - Az állattartás

kerítették körül, hogy abba be nem törhettek. Ahogy szaporodtak a tilossá lett erdők, az irtások és ártéri szántóföldek, úgy korlátozódott a szabad tartás. A másik feltétele az állatok félreérthetetlen és eltörölhetetlen megjelölése volt. Ahol a jószág már csak szoros őrizet alatt, kijelölt legelőkön legelhetett, a bélyegzés és jelölés elhanyagolható volt. Bár annak idején a hatóság minden áilat bélyegzését elrendelte, e törvényt sehol sem hajtották lelkiismeretesen végre. Azután az árterekben a füljegyek mellé besütötték a bélyegeket is. Kissé elfogultnak látszik az a vélemény, hogy a szürke marha fejesre alkalmatlan és tartásában a tejnek nem volt jelentősége. Bizonyos, hogy a ridegen, néha hóban megellett és a szabad ég alatt nevelődő borjútól nehéz lett volna annak kára nélkül elvenni a tejet. A rideg, mostoha tartásmód nem is kedvezett a tejképződésnek, nem is szelektálták őket tejhozam szempontjából, de egykori feljegyzésekből kitűnik a tej fontossága. Nemcsak a régi tej, vaj és túró felhasználásával készült ételek változatossága szó'l e mellett. Az első közös tehénpásztorbérlevelek legfontosabb tétele a sor-fejés vagy zárás volt, vagyis az, hogy megállapodás szerint bizonyos időközökben a keze alá adott teheneket a maga hasznára fejhette meg. A XVIII. században még a mester és pap bérlevelében is szerepelt néhány helyen. Az úrbéri szolgáltatásokban is elmaradhatatlan volt a vajadó. A szilaj, emberkéztől hónapokig érintetlen teheneket valóban nehéz is volt megfejni: a szürke marhát az emlékezések szerint fél kézzel és állva fejték, mert nem volt lekötve a fejés idejére sem. Több helyütt a tehenek legelőjét a falutól széles víz választotta el; egy holtág, csatorna, vagy maga a Duna (Pl. Bátán és Szekcsőn.) A lányok, menyecskék csónakon jártak át naponként fejni az állatokat. A marhák teleltetésére még kevesebb gondot fordítottak. Csak a gyenge, növendék fejőstehenek és robotos ökrök számára készítettek szénát, a többi állat maga kereste élelmét. A téli legelőt a rétes, mocsaras területek sása, erdők aljnövényzete, bokorfüzek és fiatal fák kérge jelentette. Egyes kemény és éles levelű növényeket csak azután tudtak lelegelni, miután a fagy megcsípte. Tavasz felé a legyengült jószágnak szükség esetén ágakat vagdaltak, és a nád friss hajtásait, a nádkattyút vágták csónakról. A Duna menti makkos erdőkbe — kivált jó makktermés idején — nemcsak a helybéli, hanem távolabbi falvak disznófalkáit is behajtották. 147ó-ban a vajkai erdőből, Fadd és Tolna határában, a fehérvári prépost emberei a szekszárdi apátság jobbágyainak 1000 anyadisznaját hajtották el erőszakosan. Az ügy tárgyalására 19 faluból érkeztek a károsult jobbágyok. Sajnos a ránkmaradt XVIII. és a XIX. századi leírásokból csak az állapítható meg, hogy a XVIII. század végén az itteni, vaddisznóhoz hasonló réti vagy siska disznó mellett már megjelennek a göndörszőrű mangalicák. Ettől kezdve a disznóállomány vegyes: csak az első háború után keverednek közéjük a szaporább, kényesebb és kevésbé legelős hússertés-fajták. A disznók is, természetesen kisebb csoportokban egész esztendőn át az erdőn, réten tanyáztak. Felügyeletüket fiatal legénykékre bízták, de ezek sem hajtották, kutyázták a disznókat, legfeliebb bizonyos helyekről elzavarták vagy követték őket, napjában egyszer-kétszer megnézték merre járnak, hogy messze utakra ne menjenek stb. A múlt század elejétől kezdve azonban már többször is említenek közös kanászokat is. Kutyákat még a közelmúltban sem tűrtek meg a disznók maguk közt. Ha valakinek rossz, használhatatlan vagy kivén-