Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
Kapolyi László: Előszó
Előszó A könyv írása előtt végzett levéltári kutatást az ún. „Eocén program" ellentmondó értelmezése inspirálta. Az energiaszerkezet világméretű alakulása során Magyarországon különös helyzet alakult ki. Miközben a széntermelés az 1960-as évek elejére meghaladta az évi 30 millió tonnát, aközben a növekvő import lehetőségek hatására a viszonylag könnyen hozzáférhető kőolaj- és földgázfelhasználás előretörése nálunk nemcsak az energiaszerkezet, hanem a gazdasági szerkezet átalakítását is indukálta. A növekvő energiaigény kielégítésére a viszonylag gyorsan telepíthető, rövid idő alatt üzembe helyezhető, akár csúcserőműként is működtethető környezetbarát kőolaj, földgáz és vegyes tüzelésű hőerőművek kezdték háttérbe szorítani a széntüzelésű erőműveket. Ezzel egyidejűleg a lakossági földgázhasználat terjedése a lakossági szénfelhasználást rohamosan csökkentette. A gyors átrendeződés éppen akkor következett be, amikor a dorogi és tatabányai szénkészletek a kimerülés határához közeledtek és a fogyóban lévő készletek pótlását célzó felderítő kutatások (mélyfúrások) a hiányzó készletek pótlását ígérték. A maga idejében európai színvonalú felderítő kutatás eredményeinek további igazolását célzó előzetes kutatás kivitelezését és különösen az eredmények menetközi értelmezését nem csak a szemléletváltás, hanem a tényleges piaci helyzet alakulása is elbizonytalanította. Nem egészen egy évtized elteltével a szénfelhasználással kapcsolatos piaci igénycsökkenés az egész magyar szénbányászat létét kezdte fenyegetni. A kialakuló veszélyhelyzetben az MSZMP Gazdaságpolitikai Osztálya javaslatot tett a földgáz erőművi felhasználásának korlátozására, a széntermelés csökkenésének megállítására, a termelés konszolidálására. A javaslatban nem szerepelt a lakossági földgázfelhasználás visszafogása, miközben az alacsonyan tartott ár a lakossági földgáz felhasználását ösztönözte, gyorsította. A hazai széntermelés gazdaságosságát kezdetektől fogva csak úgy tudták fenntartani, hogy a termelés centrumában vagy ahhoz közel saját fogyasztóbázist létesítettek (széntüzelésű erőművet, cementgyárat, kerámia üzemet stb.) a lakossági, tüzelésre alkalmatlan (porszén, apró törmelékes szén) bányatermék felhasználására. A kialakult helyzet végül is a teljes komplexumot versenyképtelenné tette. Egy ideig az új szénkészletek feltárásának ígérete még életben tartotta az új bányanyitások reményét. A bányanyitás gazdaságosságát biztosítandó vetődött fel a Bicskei Hőerőmű létesítésének és némi késéssel a Tatabányai Ipari Centrum létrehozásának a gondolata. Az egyébként voluntarista gazdaságirányítás közepette rendkívül gyors, praktikusan alig követhető szemléletváltás következett be és a gazdaságossági fogalom-használat visszakerült a beruházás tervezés fogalomkörébe. A közgazdaságilag egyébként vitathatatlan fogalom használata a bányatelepítés tervezésénél újabb bizonytalansági tényezőként jelentkezett. Minden bányanyitás alapfeltétele, hogy ismert legyen a kitermelésre szánt ásványvagyon mennyisége, minősége, változékonysága, térbeli helyzete, folytonossága. Ezek a feltételek (paraméterek) természetüknél fogva csak igen nagy bizonytalansággal határozhatók meg. Ebből következően a tervezés nem nélkülözheti a kockázatelemzést. Az Ország Ásványvagyon Készletnyilvántartásban akkoriban a megkutatottsági (ismeretességi) kategorizálás érvényesült, a minőségi csoportok mennyisége szerint. Az ásványvagyon kutatás eredményét reprezentáló zárójelentésben korán megjelent a gazdaságosan kitermelhető vagyon fogalma, ami akkor csak fizikai paraméterek szerinti csoportosítást jelentett anélkül, hogy a kitermelhetőséget értékarányok szerint meghatározták volna. Az értékarányos készletelemzés szükségessége, mértéke és módja felett elkezdődött vita során kétségek merültek fel, hogy vajon a nyersanyaggal szemben támasztott piaci érték változását hogyan lehet közép és hosszabb távra 7
