Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 4. szám
„VITÁLIS SÁNDOR SZAKIRODALMI NÍVÓDÍJ"-2000 A Magyar Hidrológiai Társaság 1979-től adományozza a „Vitális Sándor szakirodalmi nívódíj"-at, melyben évente két, a kiosztását megelőző három naptári éven belül megjelent szakcikk írója (írói) részesül(nek). A szakirodalmi nívódíjban részesíthető minden olyan Magyarországon vagy külföldön, magyar vagy idegen nyelven megjelent szakcikk, amely magas színvonalú, újszerű munka eredményeit igényesen mutatja be és ezúton elősegíti az új, hatékony módszerek, eljárások elterjesztését. A megalapítása óta összesen 45 díjat adományoztak. A „Vitális Sándor szakirodalmi nívódíj" célja, hogy ösztönözzön az újszerű munka eredményeit bemutató, igényes szakcikkek írására, segítse az új, hatékony módszerek, eljárások elterjedését és a magyar műszaki nyelv ápolását. A 2001. évi díjazott dolgozatok és szerzők a Bíráló Bizottság döntése és értékelése szerint a következők: Dr. Szlávik Lajos, Galbáts Zoltán, Kiss Attila, Kisházi Péter Konrád és dr. Rátky István: „A Fehér-, Fekete- és Kettős Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó" c. szakcikk, amely megjelent a Vízügyi Közlemények 1999. évi 4. füzetében. Az utóbbi négy év rendkívüli árvizei mind hevesség, mind tartósság tekintetében rekordot döntöttek. A Körösök vízrendszerének magyarországi területén a heves árhullámok elleni védekezés leghatékonyabb módszere az árvízcsúcs csökkentő szükségtározók kiépítését követően, azok optimális időpillanatban való megnyitása. Ez tehát az az ok, amely a szerzőket az idevágó tapasztalatok összefoglalására, szakcikkük megírására ösztönözte. A szerzők a szakcikkben a részletes szakirodalmi áttekintésre támaszkodva ismertetik a heves árhullámokkal leginkább érintett Fehér-, Fekete- és Kettős Körös nagyvízi szabályozását, árvízvédelmi rendszerét, nevezetes árvizeit, a mellékfolyók árvízi hidrológiai sajátosságait és anomáliáit, a Kettős Körös vízgyűjtőjén a hazai árvízvédelmi fejlesztés alternatíváit, az árvízvédelmi problémák lehetséges megoldásait, a Kisdelta árvízi szükségtározó kialakítását, építését és üzemeltetésének alapelveit. E felsorolásból is látható, hogy a szerzők milyen következetes, tiszta gondolatmenettel vezették le a Kisdelta szükségtározó létesítésének szükségességét, és ami a leglényegesebb, a szükség esetén való megnyitás optimális időpontjának a meghatározását. Az élet a szerzők előrelátását igazolta, mert a szakcikk megjelenése óta mértékadó helyzetben épp e vizsgálat eredményeként lehetett elkerülni a Kisdelta szükségtározó nem csekély költségű megnyitását és helyreállítását. A szakcikk értékeit fokozza világos fogalmazása, annak magyarossága, az építési munka körültekintő leírása, melyek mind példaként állíthatók a vízügy területén dolgozó műszaki kollégák elé. Dr. Oertel Nándor: „Az "akkumulátor szervezetek" használhatósága a Dunában - nehézfém biomonitorozására" c. szakcikk, amely a Hidrológiai Közlöny 1999. évi 6. számában jelent meg. A mikroszennyezők (így a nehézfémek) kimutatására célszerű a jó bioakkumulációs tulajdonságokkal rendelkező élőlényeket, az úgynevezett „akkumulátor szervezetek”-et felhasználni. Segítségükkel ugyanis a biológiailag valóban felvehető komponensek és azok megjelenési formái igen jól kimutathatók. Azzal a képességükkel ugyanis, hogy az időbeli változásokat és a különböző hatásokat integrálják, átfogóan jelzik a környezetünkben lévő szennyezőanyagok és az azok felvételét befolyásoló környezeti tényezők együttes hatását. Ily módon hívebben tükrözik a valós tendenciákat, mint a vízben levő koncentrációban (gyakran csak időlegesen) bekövetkező változásokat kimutató fizikai-kémiai mérések. A szerző a cikkében azokat az -élő szervezetek bioakkumulációs tulajdonságaira építő- aktív és passzív biomonitorozási technikákat ismerteti, melyeket az általa vezetett kutató csoport Magyarországon, a Duna vízrendszerében már két évtizede alkalmaz a nehézfémek kimutatására és a szennyezések felderítésére. Ennek során vizsgálati objektumnak olyan szervezetek (kagylókat, hínárnövényeket) illetve olyan életközösségeket (mint például az élőbevonatot) választottak, amelyek a Duna mélységi és parti zónájában egyaránt honosak. Mindezekhez pedig olyan módszereket - például, mesterséges alzatokat, más helyen is alkalmazható technikákat — párosítottak, amelyek terepi körülmények között a legmegfelelőbb ökotoxikológiai választ adják. A cikk az alapkutatás kérdéseitől a gyakorlati vízminősítés területén való felhasználásig követi nyomon a biomonitorozás — eszköz, jelzés, előrejelzés és ellenőrzés - feladatait, amikor a kiválasztott élőlények biomonitorozásra való alkalmasságát, a szennyezőforrások felderítését vagy a vízminőségi intézkedések hatékonyságának az ellenőrzését tárgyalja. Emellett konkrét módszereket is ajánl. Ezek közül az egyik a „Dreissena-kosár”, amely a vándorkagylók aktív transzlokációs technikájára épít, és jól alkalmazható lenne folyóvizeink nehézfém-szennyezettségének folyamatos biológiai ellenőrzésére. Ismerve hazánk határokon átnyúló vízgazdálkodási problémáit, ezek a hálózatba is beilleszthető biomonitor módszerek nemzetközileg már most is a mainál jelentősebb szerepet kaphatnának, később pedig, az EU csatlakozásunkat követően ezek a módszerek még jobban fel fognak értékelődni. A stílusában és logikájában világosan felépített cikk egyik legfőbb érdeme, hogy a két évtizede folyó (és a rangos külföldi publikációk hatására a nemzetközi érdeklődést is felkeltő) hazai kutatások eredményeit, továbbá az eredmények gyakorlati alkalmazásának a lehetőségeit magyar nyelven, a széles hazai szakmai közönség számára is közreadja. 3
