Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)

2001 / 4. szám

KARÁSZI KALMAN (1921-2001)

Karászi Kálmán 1921. augusztus 30-án Nyíradonyban született. Mivel édesapja 1926-ban a nincstelenség elől Kanadába vándorolt, őt és húgát édesanyja egyedül nevelte. Kamaszkorában súlyos hátgerinc betegség támadta meg, s e miatt két évet veszített az iskolából. A debreceni Calasanzi Szt. József Reálgimnáziumban kitüntetéssel érettségizett, majd a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen általános mérnöki diplomát szerzett.

Első munkahelye az Alsó-Tarnavölgyi Vízrendező Társulat (ahol szakaszmérnöki beosztásban dolgozott), első feladata a Tárná alsó szakaszának felmérése volt. 1949. január 1-én — a vízitársulatok államosításával — a Szolnoki Vízgazdálkodási Körzethez kerülve Szolnokon lett szakaszmérnök. Az 50-es évek elején - a nagy öntözés fejlesztési programok kezdetén - már építésvezetőként dolgozott és rengeteg szakmai tapasztalatra tett szert.

1951-ben — újabb átszervezés eredményeként — már a Szolnoki Kultúrmérnöki és Belvízrendező Hivatalnál dolgozott belvízvédelmi csoportvezetőként, így részese lehetett a villogói, a tiszaderzsi és a zagyvarékasi szivattyútelepek tervezésének és kivitelezésének. 1954-től már az akkor alakuló Szolnoki Vízügyi Igazgatóság (későbbi nevén a Közép-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság) műszaki osztályvezetője, majd igazgatóhelyettes főmérnöke. Fiatal mérnökként szerzett tervezési, beruházási és kivitelezési tapasztalatai okán már Szolnokon is ismertté válnak az őt jellemző erények: alapos , magas szintű elméleti és gyakorlati szakismeret, kiváló összegző és lényeglátó képesség, vezetői rátermettség, határozottság, ugyanekkor humánus, ember-központú gondolkodás.

A már eddig leírtak alapján sem meglepő, hogy 1961. január 1-én Székesfehérváron, a Közép-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatójává nevezték ki, ahol addig számára ismeretlen természetföldrajzi környezetben új feladatok várták. Első tennivalója a működőképesség megteremtése és a szervezet átalakítása volt. Irányításával jelentős beruházásokra került sor (az igazgatóság új székházának és központi telepének létrehozása, a Balatoni Vízügyi Kirendeltség és a szakaszmérnökségek székházainak megépítése, bővítése) és elkezdődik a Balatoni Vízgazdálkodás Fejlesztési Program, melynek során az Arany- és az Ezüstparton nagyszabású partszabályozási munkák valósulnak meg. A 60-as évek végén sor kerül a Velence - tavi Fejlesztési Programra is, mely gyakorlatilag a tó rekreációját jelenti.

Az 1965-ös nagy dunai árvíz során a Tolna megyei védelmi szakaszon védelemvezetőként hónapokon keresztül éjt nappallá téve irányította a védekezést és a kritikus helyszíneken gyakran személyes jelenlétével segítette a védekezési munkát. Az árvíz után - levonva annak tanulságait - kezdeményezésére - jelentős átépítésekre és fejlesztésekre került sor a Duna-Sió védelmi rendszeren, melynek eredményeként megépült a Sió árvízkapu. A 70-es években Fejér, Veszprém és Tolna megyékben nagyarányú vízrendezési munkákat hajtottak végre, összesen 100 millió m' tározókapacitás kiépítésével.

Karászi Kálmán a felsorolt munkák végzésekor már országosan is elismert nagytekintélyű vízügyi szakember és vezető. Magas szintű szakmai tudását, kiváló erkölcsi és vezetői erényeit mindenki elismerte. Az ágazat

vezetése országos ügyekben és stratégiai kérdésekben rendszeresen kikérte véleményét. A helyi és az országos közéletben is aktívan vett részt. A Magyar Hidrológiai Társaság Közép-Dunántúli Szervezetének alapítója és több mint 20 évig elnöke volt. Tagja volt hosszú ideig a Balatoni- és a Velence Tavi Intéző Bizottságnak. Jelentős tudományos és szakírói tevékenységet folytatott. Számtalan írása és tanulmánya jelent meg különböző folyóiratokban. Országos szaktekintélynek számított árvízvédelmi kérdésekben. Ennek köszönhetően az 1970-es Tisza-völgyi árvíz idején kormánybiztosi megbízottként ténykedett Makó térségében, ahol a Maros alsó szakasz, illetve Makó város árvízvédelmét segítette. Rendszeresen jelentek meg cikkei a Balaton és a Velencei tó fejlesztés tárgykörében is.

Vezetői munkásságából külön fejezetet érdemel nevelői és vezetőképzési tevékenysége. A „Karászi iskolából" az ország több pontjára kerültek szakemberek és vezetők, közöttük több főmérnök, igazgató, és államtitkár is. Figyelemmel kísérte, egyengette és tanácsokkal segítette a fiatal szakemberek munkáját, szakmai fejlődését. Humánus és keresztény gondolkodását mutatja, hogy az igazgatóságon a 60-as és a 70-es években nagyon sok — az akkori felfogás szerint — nemkívánatos, „osztályidegen” kolléga talált munkahelyet és létbiztonságot. Kritikai megjegyzéseit, nemtetszését mindig visszafogottan és kultúráltan fogalmazta meg. Beszédei és előadásai szónoki remekművek voltak, melyekre - bevallottan - mindig alaposan felkészült.

4