Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 6. szám
HUSZONÖTÖT A LADIKRA Az már szent igaz, hogy szerencsés csillagzat alatt született és élt Megyercs község derék lakossága. Hosszú-hosszú évszázadokig nem féltek a jó megyercsiek se a töröktől, se a tatártól, se a némettől, de még a pokolbéli ördögtől sem. Csak egytől féltek igazán, de attól aztán nagyon. Hogy kitől vagy mitől? Hát - fura módon - éppen a legnagyobb szövetségesüktől és barátjuktól, a víztől! Azaz, hogyan is mondjam? Szóval éppen a falut körülvevő vizek, mocsarak miatt nem féltek ők az imént említett ördögtől, de még a nála is rosszabbnak tartott és fegyvertársnak csúfolt sógortól sem, csak éppen a falujukat gyakorta fenyegető árvíztől. Csupán az juthatott be a faluba, aki legalább úgy ismerte ezt a csalóka és veszedelmes vízi világot, mint a tenyerét, vagy durcás felesége háta közepét, de talán „még attú is jobban”. Amíg más falvak népe oly sokszor rettegett a töröktől és a tatártól, addig a megyercsiek biztonságban érezhették magukat mocsaraik, nádas útvesztőik kellős közepén. Ettek-ittak és azt mondogatták fenenagy öntudattal, ha kitört a háborúskodás, hogy: Megyercs nem fél töröktől, se tatártól, Pátense van az Egeknek Urától! Itt csak kérhet, aki máshol követel, Adószedő biz ide nem jöhet el!. Úgy vélekedtek továbbá, hogy a kőszűz városát, Komárom erős, magas bástyáit hamarabb beveszi az ellenség, mint Megyercsnek a Duna építette sáncárkait. Ide csak akkor jöhet be az ellenség, ha kinőnek a szárnyai, vagy áruló akad közöttünk. Ám olyan eddig se volt és eztán se lesz! Igaz, ami igaz, a legpusztítóbb háborúk, harcok idején is csak a legmagasabb fák tetejéről láthatták a tüzeket, az égő falvak füstjét, hallhatták az ágyúk pukkanásait, s ez aztán nagyon is elbizakodottakká tette őket. *** Amikor - valaha régen - Napóleon katonái a Csallóközbe is átjöttek (és a többi falu lakossága, főként asszonynépe bújt, ahová tudott, de még oda is, ahová nem tudott), akkor történt. A megyercsiek éppen a falu érdemes bírájának a születése napját ünnepelték, hallal, vaddal, sült malaccal, nótaszóval, parádés borokkal és csiklándós jó szónoklatokkal. Későre járt az idő, s lassan már mindenki kidűlt a véget érni nem akaró mulatozásból, de a bíró csak zengette bölömbika hangját:- Addig innét el nem megy senki, amíg el nem danoltuk még egyszer az én legkedvesebbik nótámat!. Aztán nem bánom, akár el is mehetnek, kendtek! A cimborák - az illem kedvéért - még egy darabig kérették magukat, de aztán megnedvesítették kiszáradt nyeldeklőjüket egy kis neszmélyivel és derekasan rázendítettek a hasban válasabb bíró uruk híres nótájára, amelyik valahogyan így kezdődött: Béfut a nyúl a bokorba, ki se látszik füle, orra. Hé, nyulacska, fuss csak tova, Menyecskével búvok oda! Nemsokára aztán aludt mindenki, még a bakter is - félig. Olyan szép békés, holdvilágos éjszaka volt, hogy még a békák is elérzékenyültek, s csak úgy piánóban kurutytyolgattak. Ekkor vágtatott be lóhalálban a faluba - nagy ostorcsattogtatással és kiáltozással - az egyik csikós:- Ébredjetek, emberek, ha Istent ismertek! Fegyverbe! Fegyverbe! Jönnek a franciák! Na hiszen, kiabálhatott torka szakadtából, mert a nemrég még poharat markolászó emberek olyan mélyen aludták az igazak megérdemelt álmát, hogy még a végítélet harsonái sem ébreszthették volna fel őket. A megrémült asszonyok valahogyan mégiscsak életre dögönyözték mámoros férjurukat. A hírhozó csikóstól aztán rögvest megtudták azt, hogy a frakkos franciák egyik előcsapata közeledik loppal a falu felé, s már az egyik közeli nádas szigeten is van belőlük egy csapat!- Hű, azt a legrosszabbik nemjóját! - szíttá meg likas zápfogát a kövér bíró, aztán hirtelen megtanácskozta a dolgot a falu legtekintélyesebb embereivel, majd a csípőjére tett kézzel kihirdette az izgatottan zajongó, felbolydult megyercsieknek a hős férfiakhoz illő döntést:- Elhatároztatott először, hogy a francia előcsapat környülkerítessék! Másodszor, elfogassák! Harmadszor pediglen a faluba - bekötött szemmel, hadifogolyként - bétereltessék! Hiába no, meg kell adni, helyén volt bizony a bíró uram borral is alaposan megbátorítgatott szíve (valahol az irdatlan nagy pocakja fölött), hiszen még a világverő Napóleon hírétől sem rettent meg, ami bizony nem volt elmondható a bécsi császárról! A megyercsiek előszedtek hamarjában minden ócska muskétát, mordályt, rozsdás kardot, bunkót, buzogányt, baltát, fokost, s lóra kaptak a sógorok, komák, nászok, mindenféle atyafiak, mert egyikőjük sem akart kimaradni a férfias mulatságból. Közben mások - bíró uraimék is - akik már a lóról leöregedtek, lehíztak, csónakokba, ladikokba szálltak, hogy az ellenséget a víz felől közelítsék meg és kapják oldalba vagy hátba. Mindnyájan okosan, megfontoltan és csendesen fogtak a nagy hadművelet végrehajtásához. Alig néhány száz métert eveztek, máris kiderült, hogy bíró uram elszánt hajóhadának kedvez a szerencse, mert a koma pisszentett egy óvatosát.- Mi van? Látsz valamit? - kérdezte a bíró.- Nézzétek csak! Ott mozog valami! Ott, meg ott. Nézzétek!- Nicsak, nicsak, akkor hasukban a bicsak! - dünnyögte elégedetten a bíró. - Onnét aztán nem menekülhetnek el.Kapjuk csak ügyesen hátba őket! Valóban, a mocsár egyik közeli szigetecskéjének partján valami mozgott! Fehér ing, frakk (vagy mi) csak úgy világított a holdfényben. Bíró uraimék óvatosan ráirányították a mélyen merülő ladikot a nádasban vágott, kanyargós vízi útra, hogy észrevétlenül megkerülhessék a francia előőrsöt, és így elvághassák tőlük a menekülés útját. Csak úgy buzgott bennük a fenenagy harci kedv. Különösen bíró uramban, aki titokban már kora gyermekkora óta harci babérokra áhítozott. Most végre itt az alkalom!- Gyorsabban! Nehogy a többiek megelőzzenek bennünket! - sziszegte oda a csáklyásoknak.- Nem lehet! Gyorsabban nem lehet, mert észrevesznek bennünket! - súgta vissza a rokona. Erre elfutotta a pulykaméreg bíró uramat:- Mi az, hogy nem lehet, hogy nem lehet gyorsabban? A bátorságod hibádzik hozzá, vagy az erőd, sógor? Ide azzal a csáklyával! Vigyázatlanul felállt, mire a túlterhelt csónak - amolyan billenékeny alkalmatosság lévén -, abban a szempillantásban felborult, és vízbe szórta a hős hadnépet. Na lett is erre kiabálás, prüszkölés, vízcsapkodás:- Segítség! Jaj, megfulladok! Jaj, jaj! - hangzott mindenfelől.- Húz le a mocsár! Ide, ide hozzám, emberek! - kiáltoztak a bajba jutottak, s bölömbika hangján maga a bíró is Ha véletle15
