Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 6. szám
nül tudtak volna franciául, talán még úgy is kértek volna segítséget. Lehűtötte őket a hideg fürdő, a váratlan fordulat és egyszeriben elszállt fejükből a bor mámora, szívükből pedig a harci kedv, végérvényesen. Ezt - szégyen ide, szégyen oda - be kell vallani. Ha a mocsárban szerte kalandozó csapatok nem is jöhettek abban a minutában a bajba jutottak segedelmére, a derék „franciák” bizony felneszeitek a nagy lármára, ordítozásra és - felröppentek! Tehették, mivel a „frakkos franciák” sem frakkosok sem franciák nem voltak, hanem csupán békésen pihenő gólyák, s ők legfeljebb a mocsárvilág békáinak, siklóinak és halainak testi-lelki épségét veszélyeztették a maguk ősi módján, de a derék megyercsiekét aligha. A békés gólyanépség felriadt, szárnyra kapott és néhány száz méterrel arrébb, egy nyugodtabb, csendesebb éjszakai táborhelyet keresett magának. De mi lett bíró uraimékkal? A segítség - még három ladikon - csakhamar megérkezett, és - annak rendje-módja szerint - csónakba is segítették a bajba jutottakat. A mentési munkálatok közben azonban elkerülhetetlen volt a békésebb természetű „csatazaj”, annál is inkább, mert a mocsár, az iszap bizony sarcot követelt a harcias megyercsiektől.- Jaj, az új csizmám! - kiáltozta a koma, amikor végre mezítláb bekerült az egyik csónakba.- Csizma volt is, lesz is! ... Az a fontos, hogy ép bőrrel megúszta kend!- Rosszabbul is végződhetett volna! - vigasztalta őt a mentőosztag. Amikor bíró uram három bécsi mázsás hústömegét - a saját biztonságukat is veszélyeztetve, legtöbbre becsült életüket kockára vetve - csónakba emelték, kiderült, hogy a mocsár bizony nem csupán a pászentos csizmájától szabadította őt meg, hanem még a gatyájától is! Pucér fenékkel, sárosán, békanyálasan, békalencsésen került haza a derék hadvezér és a legközelebbi atyafiság. Tiszteletben megőszült fejüket nem babér övezte, hanem legfeljebb hínárkoszorú. Ráadásul mindegyikük ott hagyott valamit zsákmányul a falánk, kaján szövetségesnek, a mocsárnak. Bizony, nem tűz-, hanem csak víz- és sárkeresztség lett a dicsőségesnek ígérkező nagy harci vállalkozásból! Csupán a mocsárnak, meg a vérszívó szúnyoghadnak lett belőle haszna, mert a csendesebb, aztán meg a gyorsabb haladás kedvéért oda sem csaptak nekik. A bátor megyercsiek legalább így, hősiesen áldozták szívük - nem éppen szeszmentes - vérét falujuk és rokonságuk biztonsága érdekében. S ez nem is olyan kis dolog! Bíró uram azonban tajtékzott, szinte fuldoklón a rettenetes méregtől:- Majd én! Majd én megmutatom! - ágált félmeztelenül, sárosán, vizesen, most már hősiesen csapkodva a támadó szúnyogokat. S mivel szótartó ember volt világ életében, hát meg is mutatta, de meg ám saját magát azon mód, ahogy kihúzták a mocsárból. Az egész falunak. Soha ennél vígabb cirkuszi előadást! Bíró ram ugyanis a nagy lamentálásban - és nem éppen indokolhatatlan - teljesen megfeledkezett arról, hogy nagy lúdtalpától hordónyi derekáig meztelen.- Az az állat, az a barom csikós így csúffá tett! Nem állhatok meg többé a falu előtt! - mennydörögte toporzékolva. - К fog röhögni még a pendelyes kölyök, az utolsó vén boszorka is!. Hát bizony, szó, ami szó, ez már meg is történt. A hazatérő csapatot körülvevő asszonyokból, leányokból - még a legszemérmesebb, de a legmérgesebb, legharciasabb fajtájúakból is - visszatarthatatlanul ki-kitört a kacagás. Tehették, hiszen már nem kellett félniük a frakkos franciáktól. Először csak úgy halkan kuncogtak, nevetgéltek, vihorásztak, de azután már teljes hangerővel. Kacagott az egész falu: a totyakos és a sír szélén álló vénemberek, a fogatlan banyák, a markos fiatal menyecskék, a szégyenlős leányok, a huncut kölykök, egyszóval mindenki a vízből kimentett kárvallottakon kívül. Azok dühükben csak a fogukat csikorgatva hallgattak, majd csendes tanácskozásba kezdtek:- Halljátok ezt?- Látjátok, hogy ezek a szégyentelenek máris hogyan röhögnek rajtunk? Pedig tudhatnák, hogy miattuk történt az egész!- Hát még a szomszédos falvak népe! - kontrázott rá búsan a koma. - Nem elég, hogy a vagygyugók miatt évszázadok óta csúfolnak bennünket, most még ez is. Hi, az anyját, mi lesz ebből, ha híre megy, már ahogyan itt szokás?.- Én már csak amondó vagyok, hogy legjobb lesz, ha fogjuk magunkat és - az egész faluval együtt - elmegyünk innét. Valahová jó messzire. De hol találunk megfelelő helyet? Meg aztán mindent itthagyjunk? Az ország kódisai legyünk?- Nem, nem ezt nem tehetjük. Hallgatnunk kell! Hallgatni, mint a csuka! Még jobban: mint a sír! Ügy, de úgy kell hallgatni erről az egészről, hogy semmi ne szivároghasson ki abból, ami most velünk történt. Egy mukk sem! Csakhogy, amit két ember tud, az már - ha titok is - nem nagyon sokáig maradhat titok! Hát még az, amiről több száz ember tud. Az a sok pletykás asszony... De hagyjuk most a távoli jövőt! Bíró uram és atyafisága elhatározta, hogy keményen megtorolja a becsületén, eddig igazán makulátlan (?) hírnevén esett csúfságot. Azám! De hát kin, vagy min? Összeült a tisztelt elöljáróság azon nyomban és megbeszélte a tényálladékot. S mindezek után leszögeztetett, hogy: „... ez az ügy botrányos kimenetelű lévén, s mi több, bíró uram, úgy komája, násza és a többi tanácstagok még életveszélyben is forogtak, mert a vízbe, a mocsárba majd belefulladtanak, oszt meg is károsodtak ott maradt csizmájuk, és egyéb ruhadarabjaik révén. Tehát megfelelő módot kell keresniük arra nézvést, hogy mélyen megsértett önérzetük, méltóságuk, tekintélyük és végül - mindig jó hírben állott - bölcsességük továbbra is megőriztessék, és az előbbeni bizalom irányukban a község lakossága részéről teljes egészében és csorbítatlanul visszaállíttassék...” Ezért tehát elhatároztatott, hogy:- először: a lovász (csikós), ki a lakosságot és a tisztelt elöljáróságot az ismeretes álhírrel - bár jó szándékú tévedés folytán - elámítottá, teljes huszonnégy órára kalodába zárassák, ahol is majd hosszan elmélkedhetik arról, hogy máskor, habár csalóka holdvilágos éccaka lenne is, a békés madarakat ne nézze frakkos franciáknak!- másodszor: az a bizonyos ladik pediglen, amiért olyan tiszteletlenül, szégyentelenül viselte magát a község tisztelt elöljárósága irányában, mert felborult, és még a bíró uram is, komája és nászával együtt vízbe estének, hová majdhogynem bele is vesztek, mint főbűnös megcsapattassék.” Még az igazándiból ártatlan gólyákra is ki akart szabni valamiféle enyhébb büntetést bíró uram, de józanabb - és kevésbé károsult - társai ezt leszavazták, mondván, hogy a szép és kedves magyar madár valóban nem tehet arról, ami sajnos megtörtént! A két ítéletet azon nyomban végre is hajtották. A csikóst rögvest kalodába zárták. A jószívű asszonyok és leányzók azonban a jó kiállású legényt - a büntetés enyhítéseképpen és az irgalmasság gyakorlása végett - úgy megitatták a legjobbféle kisüstivel, nehogy felfázzon, hogy a büntetés teljes huszonnégy óráját vígan áthorkolta. A ladik megcsapatását pedig így írta le a szűkszavú krónikás: „... a ladik haladéktalanul felfordíttatván, rajta a botbüntetés igen keményen, azon nyomban végrehajtatott...” Nem is tudom, hogy „az igazi, a főbűnös”, a mocsár hogyan is menekülhetett meg akkor, abban a nagy felbuzdulásban és felháborodásban az őt igazán megillető meg16
