Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 1. szám
- A fertődi barokk víztoronyról -Furcsa dolgokat produkál az élet! Magam majd húsz éve vitatkozom már egy vezető műemlékes szakemberrel, aki - annak idején a műemlékhivatal Békés megyei területi felügyelőjeként - tervbe vette a gyulai vár egykori történeti vízrendszerének rekonstrukcióját. Az elv kiváló: az épületek egykori funkcióját, értékét (pláne egy várét) a mai kor embere akkor értheti meg igazán, ha az egykori összefüggésekből, környezetből is „kap“ valamit. A gyulai vár, amely egykoron a Körösök végeláthatatlan mocsarai között állt, s elsősorban ezek biztosítottak számára jó védelmet, mára szárazra került, nyüzsgő város veszi körül, s bizony nehéz elképzelni, mitől volt ez az erődítmény olyan értékes a török elleni védvonalban. Nehezen értette meg építész kollégám, hogy a történelmi hűséghez Gyula város kitelepítése és elárasztása szinte a minimum, de hát kell-e folytassam? E lap olvasói közül szinte mindenkinek megvannak a maga hasonló történetei. Az elv azonban akkor is jó! Csak szerencsémnek mondhatom, hogy most, amikor felvetődött a magyarországi kastélyparkok sorsa, s végre az Eszterházyak fertődi otthona is remélhetően megújul-megszépül, az én egykori gyulai vitapartnerem is odakerült a munkák élcsapatába. Mint afféle rendes mérnökember, ő sem dobta sutba egykori szakmai elveit (amiből eleddig nem sokat tudhatott megvalósítani), hanem most is keresi az érvényre juttatásuk lehetőségét. A fertődi kastély és park erre kiváló terep, hiszen viszonylag izolált objektum, ráadásul állaga annyira leromlott az utóbbi évtizedekben, hogy szinte bármilyen beavatkozás csak segíthet a mostani helyzeten. A mai Magyarország legnagyobb és talán legékesebb barokk műemlék-együttesének most induló rekonstrukciója az egykor volt állapot lehetséges visszaállítását célozza meg, s ennek része a kastély kert 18. századi vízrendszerének, szökőkútjainak helyreállítása is. Annak idején egy-egy reprezentatív kert kialakításához falvakat telepítettek ki és bontottak el, hogy a hatalmas távlatokat igénylő kertépítményeket, allékat, tavakat, szökőkutakat megépíthessék. A rendszerint francia, vagy olasz kerttervezők nem voltak szívbajosak, ha egy falu volt útban a földabroszon (de hát az egész korszak sem volt szívbajos). A fertődi kastély parkjában - hasonlóan a ma is pompás versailles-i, vagy schönbrunni társához, ha azoktól lényegesen kisebb méretekben is - természetesen minden megvolt, ami szíve vágya lehetett az ott lakó hercegi családnak. A víz iránti igény a kastélyokban ekkor még csupán a kert és a konyha vízellátására szorítkozott, s fel sem merült, hogy a lakórészekben is szükség lehet rá. Fürdőszobáik nem voltak, vizet nem ittak, s hordozható vécékre ültek. A kert azonban, mint a társasági élet reprezentatív színtere díszítményeket kívánt, köztük szökőkutakat. A szökőkutak pedig víznyomást, amit akkor még - gőzgép híján - nem tudtak állandó nyomással biztosítani. A vízemelés nem volt már újdonság a 18. században Magyarországon sem. Az első biztosan létező ilyen vízszerkezeteket már a 15. századból ismerjük, Pozsonyból, Esztergomból, Budáról. Európa híres bányászai iskolájában, a Selmecbányái akadémián nagy magasságú vízemelést tanítottak, tehették, mert a város bányáiból csak víztelenítéssel tudták az ércet felszínre hozni. A módszer azonban az ókor óta alig változott: emberi, vagy állati erő kellett a cél eléréséhez, szerencsésebb esetben a szél, vagy a víz energiáját fogták igába. Nem volt hát egyáltalában probléma, hogy sík terepen is biztosítható legyen a vízmagasság a szökőkutak vidám csobogásához. Csupán vízemelő szerkezet és magasban lévő víztartó (víztorony) kellett hozzá. Fertődön nincs meg a barokk víztorony, de nagy valószínűséggel tudjuk, hogy volt. Nincsenek meg a tervei, de ma már sejtjük, milyen lehetett a szerkezet. A kutatás, amit az utóbbi fél évben végeztünk, az eddigi sejtések és állítások tisztázására és a szigorúan vízszerkezeti (és semmiképpen sem pl. kertépítészeti) elemek rekonstrukciójának elvi tisztázására irányult. Kiindulási pontunk az volt, hogy a kastélynak és kertjének egy kb. a 18. század második harmadából származó madártávlati képén egy nyolcszög alaprajzú, a környező fák fölé emelkedő épület látható, amit víztoronynak is neveznek. Idővel az addig szabadon álló torony mellé kétoldalt narancsház és színház került, még szintén a 18. században, majd megépült az ún. kiskastély is, amely a hármas építményt belső udvarossá fogta össze. A barokk víztorony azután a 19. század második felében tűnt el a színről: lebontják, hiszen a kastély olyan vezetékes vízellátó rendszert kapott, amellyel víznyomás elvén működő liftet járattak (azóta már a második, bár mai napig álló víztorony is kikerült a hálózatból). A barokk kastély rekonstrukciója most megengedi az egykorú víztorony és emelőszerkezet visszaállítását, hiszen semmi sincs a helyén (tehát rombolni nem kell) és egy ilyen masina még látványossá is lehet. Az 1997-re tervezett fertődi ásatások és falkutatások elmaradtak, így csak a magunk csekély lehetőségeivel vizsgálhattuk meg a helyszínt, még e levéltári munka előtt. A falrepedésekből és csatlakozásokból szinte egyértelműen látszik, hogyan állt előbb egyedül, majd jobbról-balról közrefogva a vízház. Alaprajzi befoglaló méretét (amelybe a nyolcszögalaprajz beszerkeszthető) az első szemlén kb. 10 méteresnek (31 lábnyinak) számítottuk, de mivel nem tudtunk semmi pontosat a hozzáépítés mikéntjéről, ezt nem állíthattuk határozottan. A Magyar Országos Levéltár Eszterházylevéltára sajnos rettenetesen hiányos. Mintha csak a kastély sorsa rímelne az egykori iratokra és tervekre. Ennek magyarázata nem csak az, ami más esetben, azaz, hogy a háborúk, meg a kifosztás, hanem az is, hogy ezt a gyö-A meg nem valósult neoreneszánsz víztorony tervrajza a vízleemelő szerkezetnek tervezett szélmalommal 18
