Víztükör, 1995 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1995-07-01 / 7. szám
öntözővíz mennyisége nem korlátlan, aki előbb lép, biztosabban hozzájut. Vagyis a VÁSÁRHELYI-íéle: „az árvizet vezetni kell a meder és a töltés vonalozással" elvét hirdeti, de hitet tesz a komplex vízgazdálkodás mellett is. Ezután tér ki az árvízi magasság csökkentésére: Szerinte az egyetlen megoldás az alsóbb mellékfolyók (Maros, Körös) árvizét siettetni, a felsőbbeket (Szamos, Bodrog) lassítani, hogy az árhullámok ne találkozzanak. Utaljak most VÁGÁS István elméleti és gyakorlati számításaira? Vigyázzunk: MALINA idejében a Tisza vízgyűjtője egy országhoz tartozott, most pedig nem! S ha jól tudom, éppen a Felső-Tiszán vannak elképzelések árvízgyorsító beavatkozásokra! Emellett felhívja a figyelmet a Duna visszahatásaira is, ezt is kimértük például 1965-ben! Szerinte legjobb a Felső-Tiszán és a Szamoson a hegyvidéki tározás lenne — s rögtön hozzáteszi, az lenne a legkedvezőbb, ha azt nyáron lehetne vízpótlásul leengedni. Minden beavatkozást e szempontból minősít. MALINA bírálja, itt-ott elmarasztalja VÁSÁRHELYE, mert nem ismeri az egész Tiszára vonatkozó rendezési tervet, és azt hiszi, VÁSÁRHELYE csak a hajózás, valamint a szabolcsi és zempléni ármentesítés érdekli. így aztán úgy gondolja, a felső-tiszai átvágások rázúdítják az árvizet az Alsó-Tiszára, de elmarasztalja PALEOCAPÁt is, aki nem ismeri fel a töltésvonalozás és mederrendezés fontosságát. A Felső-Tiszán PALEOCAPÁt támogatva a szélesebb hullámteret javasolja tározás, árvízhullám-lassítás céljából. Összességében azonban úgy ítéli, a megvalósult Tisza-szabályozás VÁSÁRHELYI és PALEOCAPA elképzeléseinek legszerencsétlenebb vegyítéke, s ebben kétségtelenül igaza van! Persze ebben nem a két kiváló mérnök a hibás, hiszen ők a kivitelezésben nem vettek részt. A hibát a helyi és partikuláris érdekek túlzott érvényesítése, ezek egymástól független kezelése, a munkák túlzott elhúzódása, a pénzügyi nehézségek együttesen okozták. Az, hogy az érdekeltek csak töltésépítést végeztek, az állam pedig csak mederrendezést, ami ráadásul 1867 után le is lassult. (Ismét emlékezzünk a vasútépítés szerepére!) 1876-ban a töltések már lényegében megépültek, de az átvágások csak a Felső-Tiszán fejlődtek ki. Vagyis a vízfolyási viszonyok javítása elmaradt az árvízmentesítéstől! Ez közvetve megmutatkozott a szegedi katasztrófában is. Majd éppen ennek hatására, külföldi szakemberek véleményét is meghallgatva 1880 után ismét jelentősen felgyorsult az átvágások kialakítása és a kirívó töltésszűkületek megszüntetése (az elvi 700-800 méterrel szemben például Szegednél 182, Magyarkanizsánál 178 méter széles volt a teljes hullámtér). De ekkor integrálták a sok-sok kis társulatot nagyobb egységekbe. Például ekkor alakult a Körös—Tisza—Marosi Társulat. MALINA a Tisza-szabályozás bírálata során többször vitá’ Dr. Molnár Géza (a szerk.) Bilimen JíÁii ÍI 'L 'Y Kuáu SaiUfi Utb. í.IIajiial'urrtnilijr ba szállt KVASSA Fval is, bár a kevés vízrajzi adat miatt szabatos vitára nem vállalkozik. Megállapítja, hogy a szabályozás nem csak az árvízszintek emelkedéséhez, de a kisvizek szintjének süllyedéséhez és tartósságának növekedéséhez vezetett. A felső és a középső szakaszon (Zentáig) a lefolyás javult, az alatt pedig romlott. (Ez például nem egyezik KV ASSAY véleményével!) Közepes árvizeknél, főleg a szűk hullámtereken nagyon nagy a feliszapolódás, ezért a füzesek azonnali kiirtását és legelők létesítését javasolja. Véleménye szerint elkerülhetetlen az árvízszintek emelkedése, ez azonban nem jelenti azt, hogy a szabályozás, az ármentesítés nem szükséges és hasznos, ám MAUN A szerint jobb is lehetett volna, főleg ha a Felső-Tiszán nem gyorsítják az árhullámot minden áron. Persze MALINA szegedi! Biztos azonban, hogy a legrosszabb még hátravan, a felső szakaszon további szabályozások lesznek, káros hatással. Ezért felveti tározási célból az Ecsedi-láp visszaállításának lehetőségét. (Zöldekfigyelem, ez egy vizesmémök javaslata!) Szorgalmazza a vízgyűjtőrendezést is, főleg a Bodrogon. S végül bírálja a pénzügyi finanszírozási rendszert, a bonyolult adminisztrációt. Nincs új a nap alatt! Azt azonban PALEOCAPÁ tói VÁGÁSig még senki sem mondta, legalábbis a számottevő szakemberek közül, hogy a Tisza szabályozása, az Alföld árvízmentesítése elhibázott, sőt káros... Azaz, jött Dr. M. barátunk," aki színvonalas történelmi, néprajzi kutatások után, kiváló stílusban, nem a halott VÁSÁRHELYE, hanem az élő SZÍJÁRTÓ Zoltánt aposztrofálva, burkoltan ezt mondja ki. Sajnos nincs most idő az úgynevezett ártéri gazdálkodás témáját kifejteni. Ez a maga idejében népességi, infrastrukturális és gazdasági szempontból más világban, saját korának technikai szintjén az akkori magyarság zseniális vízgazdálkodási érzékét reprezentálja. A XIX. század közepén azonban fel sem merült, fel sem merülhetett ennek a rendnek a visszaállítása, hiszen ekkor kellett lehetőséget teremteni —- a szaporodó népesség elhelyezésére, — a közlekedés (út, vasút, víz) fejlesztésére, — a biztonságos mezőgazdasági termelés megteremtésére. Az ártéri gazdálkodás visszasiratása szimpatikus merengés a múlton, de hogy azzal együtt járt a helyhez kötöttség — hiszen egyik városból a másikba csak dereglyén vagy esetleg lóháton lehetett eljutni —, és hogy a terület eltartóképessége a jelenleginek csak harmada volt, ráadásul különböző járványok tizedelték a lakosságot, szúnyogok, nádifarkasok dúltak stb., arról nem szól a történet. Teljesen történelmietlenül, de gondoljuk végig, hogyan lehetne a mai Magyarország területén, a Kárpát-medence nagy táljának alján ártéri gazdálkodást, foki gazdálkodást folytatni, ha szomszédaink gátak közé szorítva zúdítják országunkra az árvizet! Ez azonban nem jelenti azt, hogy ma a Tisza szabályozása be van fejezve. A folyó élő szervezet, ha magára hagyjuk, elöregszik, vagy éppen kitör. Ahogy a XIX. század új kihívásokat adott, úgy ad a XXI. is. Lehet, hogy a jövőben (lásd közös piaci elvárások) csökkenteni kell a szántóterületeket. Miért ne létesítsünk új (régi) vizes élőhelyeket, állítsunk helyre vízfolyásokat, teremtsünk a jelenleginél fejlettebb, korszerűbb vízgazdálkodást a Tisza-völgyben? Ehhez nem keli más csak, — hallgassunk egymásra, figyeljünk egymásra vizesmérnökök, környezetvédők, mezőgazdászok és minden rendű és rangú emberek, — tekintsük egy egységnek a Tisza-völgyet magyarok, románok, szlovákok, rutének, —s ha megvan a szándék, legyen hozzá pénz is. Nagyon sok mindenről nem szóltam, a megvalósítás műszaki részleteiről, társadalmi jogi, gazdasági kereteiről. Arról, hogy mindig akkor ment jól a munka, amikor sikerült az egységes szemléletnek utat törni (például, amikor élt és működött a Tiszavölgyi Társulat), amikor a különböző érdekeket összehangolták, és persze volt pénz is! Sajnos ehhez többször katasztrófára volt szükség. Minden nagy árvízi katasztrófa előbbre vitte a fejlesztést (1879., Szeged, 1970., Szamos). Jó lenne, he nem kellene egy újabb ilyen dátumot megjegyeznünk. S végül néhány szám: az egész Tisza-völgyben 3555 kilométer töltés épült (mai országunkban 2700), védett terület 24 500 km2 (17 300), elkészült 112 átvágás, 9000 kilométer belvízcsatorna, 93 szivattyútelep. 1895 óta a Tiszán nem volt gátszakadás. Európában a tisza-völgyi árvízvédelmi rendszer minden mutatójában a legnagyobb. Legyünk büszkék elődeinkre, s legjobb tudásunk szerint óvjuk, fejlesszük e nagy művet! Dr. KOVÁTS GÁBOR 13
