Víztükör, 1995 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1995-07-01 / 7. szám
noszla, csak HERRICH szerint a gyógymódot nem találta meg. Természetesen foglalkozott a Tiszával — annak szabályozásával — KV ASSAY Jenő és HIER0NYM1 Károly is. 1888-ban és 89-ben több emlékiratot szerkesztve KVASSAY Jenő (A Tiszavölgy szabályozásáról), HIERONYMI Károly (A Tisza szabályozásáról) leszögezik, az Alföld ármentesítésére a már megépített töltésrendszer mellett javaslatba hozott más megoldásoknak (például a kizárólag tározással, az oldalcsatomás árapasztással vagy a Vaskapu szelvénybővítésével foglalkozó javaslatoknak) nincs realitása. Későbbiekben és közel sem teljes körű felsorolással a téma jeles ismerői, bírálói és továbbfejlesztői voltak KORBÉLY József, BOGDÁNFY Ödön, ERDŐS Ferenc, IVÁNY1 Bertalan, vagy mai korunkban összefoglaló módon BOTÁR Imre és KÁROLYI Zsigmond. ír a kérdésről VÁGÁS István is a Tisza árvizei (1982) című nagyszerű könyvében, és összefoglalta a témát DOMOKOS Miklós a Hidrológiai Közlöny 1989. évi 2. számában. Ebből a bírálatokból — a hibákat és tévedéseket sem elhallgatva — egyértelműen kiolvasható, hogy a VÁSÁRHELYI által készített általános Tisza-szabályozás terv valóban zseniális alkotás, a hibák nem elsősorban a tervben, hanem annak végrehajtásában keresendők. . A legnagyobb hibák mindig akkor történnek, amikor az egységes vízgazdálkodási szemléletet a kicsinyes helyi érdek, a szakmai hozzá nem értés, a pénzhiány vagy éppen a hibás politikai döntés széttördelte. Egy kevéssé közismert vélemény 1890-ben a már említett Magyar Mérnök- és Építészegylet közlönyében két részletben megjelent egy hosszú tanulmány, mely közel nem olyan ismert, már csak a szerző személye folytán sem, mint ahogyan azt tartalma miatt megérdemli. A szóban forgó mű egy szegedi mérnök: MALINA Gyula tanulmánya a Tiszaszabályozásról. MALINA Gyula (1853—1918) 1890-ben a Felső Torontáli Ármentesítő Társulat igazgató főmérnöke. Ez a tanulmány olyan színvonalas, alapos és máig előremutató, hogy érdemes lenne újra megjelentetni. Érdekessége, hogy mint a műből kiviláglik, MALINA nem ismerte VÁSÁRHELYI általános szabályozási tervét, csak az Előleges javaslat-ot (mely tulajdonképpen a Tiszaújlak és Tiszafüred közötti szakasz szabályozási terve). Ennek ellenére tanulmányában fényesen igazolja VÁSÁRHELYI elképzeléseit. A tanulmány elején az árvízszintek növekedésének okait kutatja, azt a jelenséget, hogy 1846 óta az árvízszintek fokozatosan emelkednek. Felteszi a kérdést: Nem veszélyezteti-e ez a tendencia az egész Tisza-szabályozás sikerét? A kérdés egyébként mind a mai napig időszerű! E téren sok téves nézet és szakvélemény jutott napfényre — írja. Megállapítja, hogy a szabályozás legfőbb célja az ármentesítés, mivel azonban az állam közvetlenül csak a hajózásban érdekelt, a mederrendezést elhanyagolták, a töltésépítéseket pedig az érdekeltekre hagyták. (Ekkor már a vasúti lobby miatt a tiszai hajózás háttérbe szorult — s talán ez a mai napig így van?!) Ezután MALINA a vízgyűjtő morfológiai és talajtani adottságait elemezve bemutatja, hogy a zömmel vízzáró talajú hegyvidéki területekről hogyan zúdul a víz az Alföld peremére. Közben a morfológiából levezeti az árapasztó csatornás megoldás lehetetlenségét. Elemzi a szabályozás előtti helyzetet, a mocsarak (mint tározók), a mellékágak: Veker, Kurca, Kórógy (mint árapasztók, árvízszétosztók és -levezetők) szerepét. Bemutatja, hogy a szabályozás előtt az árvízi hozamoknak jelentős része — katlanszerű mélyedések során át — egész más úton vonult le, mint maga a folyó. Vagyis ezek nem vezették az árvizet, hanem sokkal inkább tározták. így alacsonyabb lett ugyan az árvízszint, de sokkal-sokkal tovább tartott. A mellékfolyók mederalakító hatásának (például a Sajó feltöltő szerepének) bemutatása után rátér arra a kardinális kérdésre, hogy az árvizek levezetésében a meder vonalozása milyen szerepet játszik. S itt — bár nem mondja ki — aláhúzza a VÁSÁRHELYI-féle szabályozás egyik lényegét, az átvágások szükségességét. Azt ugyan nem tudja, amit mi 1970-ben kimértünk, hogy az árvíz legnagyobb része a főmederben és nem a hullámtéren vonul le (1970. Mindszent, a 2580 m3/s vízhozam 87 százaléka a főmederben és csak 13 százaléka vonult le a két oldali hullámtéren, s ezért nem célravezető PALEOCAPA elmélete a hullámtér drasztikus szélesítésére), de kimutatja, hogy a kanyargós meder önmagában visszaduzzasztó hatású, korlátozza a vízlevezető képességet. Szegednél 1881-ben +7,71 méteres vízállásnál a homorú parton 62 mm-rel volt magasabb a víz, s így a keresztirányú esés 15-szöröse volt a hosszirányúnak. Ez jelentős örvénylést okoz, a forgók a szelvény nagy részét elfoglalják, emellett a kanyar hosszabb útja miatt csökkenti a hosszirányú esést. Ezért nagyon fontos a megfelelő ívek kialakítása, hiszen a teljesen egyenes átvágás is — más okokból — veszélyes. A Tisza kanyargós volta tehát jelentősen lassította a vízlevezetést, s MALINA szerint ez a hatás apadó víznél a legerősebb (amikor a hosszirányú esés a legkisebb), így lassul a kiürülés, és nő az esély arra, hogy az újabb árhullám az alsó szakaszokon az előzőre rászalad. Erre példát is hoz: 1881-ben Tiszaújlaknál tizenöt árhullám volt regisztrálható, Tiszafürednél már csak három, Csongrádnál egy nagy, de hosszan elnyúló. Ezt a tételt VÁGÁS említett könyvében számításokkal alátámaszja. A megoldás MALINA szerint: 1. Mederrendezéssel lehetőleg gyorsítani kell a Tisza nagy vizének levonulását, mert a legfontosabb a kiöntések megakadályozása. 2. Ezt össze kell kapcsolni a megfelelő vonalozású és méretű töltésezéssel. Mederrendezés nélkül — csak ártérrendezéssel — legfeljebb a felső szakasz ármentesítése oldható meg. Az árvédelem feladata után viszont a belvízmentesítés következik, majd MALINA (1890- ben!) javaslatot tesz rögtön az öntözésre is, még pedig igen érdekes indokkal: az öntözéses mezőgazdaság nagyobb jövedelemtermelő képessége révén jobban el tudja viselni az ármentesítés rá eső költségeit, s még azt is megírja: az MALINA Gyula (1853. május 22., Esztergom — 1918. december 2., Szeged) Egyetemi tanulmányait 1871—76 között a zürichi egyetemen végzi. Hazatérve a Mindszent—Apátfalvi Ármentesítő Társulatnál talál munkát, majd állami szolgálatba lépve Sátoraljaújhelyen segédmémök. 1881-től Szegeden folyammémök, 1886-ban pedig országos középítészeti felügyelővé léptetik elő. A tiszai műszaki osztály főnöki beosztását alig egy évig viseli, amikor kilép az állami szolgálatból, és 1890-től nyugdíjba vonulásáig a Felső Torontáli Armentesítő Társulat igazgató főmérnökeként tevékenykedik. Szakirodalmi és gyakorlati mérnöki tevékenysége egyaránt jelentős. A Tisza-szabályozás és a belvízrendezések kérdéseivel foglalkozó cikkei például: Torontál megye belvízrendezéséről (1884), A Tisza szabályozásáról (1890). Emellett a gátvédelmi eljárások kimunkálása terén is kimagaslót alkotott. Tapasztalatairól az Újítás a vízszabályozás terén (1898), a Mederszabályozás alsó iszapoltató művekkel és kotrással (1902), Az árvíz ellen való védekezés okszerűvé tétele (1905), valamint A partburkolatok (1910) című értekezéseiben számol be a szakmai közönségnek. Világviszonylatban ő alkalmazza először a csongrádi téglaburkolásnál az aszfaltot, és az újszegedi kísérleti telepen a töltések hullámverés elleni védelmével kapcsolatban újszerű kísérletsorozatot végez. Mindezen érdemei miatt méltán tekinthetjük a tervszerű vízépítési kutatásügy hazai úttörőjének. Irodalom: VARGA FERENC Emlékezés Maiina Gyulára halála 75. évfordulóján, Hidrológiai Tájékoztató, 1994. október, SZ1NNYE1 JÓZSEF Magyar írók élete és munkái, VIII. kötet, 1902., LÁSZLÓFFY WOLDEMÁR A Tisza, 1982. 12
