Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
Mély fájdalommal értesültünk arról, hogy Csermák Béla arany okleveles mérnök, kandidátus 1993. november 3-án, életének 74. évében elhunyt. A székesfehérvári Szentháromság temetőben szerettei mellett helyezték örök nyugalomra. Az idősebb testvér Emlékezés dr. Csermák Bélára Lászlóffy az 1954—’64 között körülötte dolgozó munkacsoportot — az ő kifejezését is használva — szerette saját családjának tekinteni, és sokat adott arra, hogy környezetében valóban családias, humánusan-keresztényien családias légkör uralkodjék. Ebben a családban kétségtelenül Lászlóffy volt a családfő. A nagy családokban azonban van még egy másik tekintély, a legidősebb bátya, akire mindig lehet számítani, akire lehet hivatkozni, aki a kisebb testvért megkergetőt a földhöz vágja, akitől mindig lehet, akár gyerekes ügyekben is tanácsot kérni, és aki mellesleg rendet is tart. A VUTUKI általunk fogalomnak tartott IV., vízgazdálkodási osztályán Csermák Béla volt ez a legidősebb testvér. A tudomány magasztos kérdéseiben a családfő volt az irányadó. Az élet, a szakmai élet konkrét kérdéseiben Csermák Béla volt és maradt mindmáig az útmutató. Ő tanított meg bennünket a tudományos életben mindenütt, mindig jelenlévő konkurenciaharc rejtelmeire, arra, hogy miképp lehet ebben úgy részt venni, hogy ne maradjunk alul, sem az ellenféllel, sem a magunk emberségével, erkölcsével szemben. Az idősebb testvér nem csak tanít, munkát oszt szét és szervez, hanem elvégzi azt a munkát, amit a rájuk osztottból a többiek ellazsálnak. Csermák nem írta alá munkadarabjait, így ma már nem rekonstruálható, hogy a ránk osztott vízhozamgörbékből a végén mennyit szerkesztettünk mi és mennyit fejezett be ő, hol fütyörészve, hol szitkozódva, de mindig jókedvűen. A legidősebb testvér a kapocs a nagytekintélyű családfő és a cserfes kölykök között: valamennyiünk közül csak Béla tegezte Woldi bácsit, ő szervezte meg a Lászlóffy által fölvázolt programok kidolgozását, a munka végrehajtását. Lebonyolította (és nem bonyolította) az adminisztrációt úgy, hogy nem csak Lászlóffyt, de bennünket is mentesített. Soha, azóta sem voltam olyan helyzetben, hogy akár beosztott, akár főnök a sok értelmetlen irodai nyűgöt átvállalta volna tőlem. Lehet, hogy nosztalgiámnak ez a legfőbb oka: 1956-tól 1963-ig, amíg Csermák Béla irányítása alatt dolgoztam, azt a szót, hogy ügyintézés, mint mérnöki feladat, nem ismertem. Most hajlandó vagyok ezt az időszakot a szép régi idők emlékeként úgy idézni, mint a bürokráciamentes kutatás aranykorát. Biztos volt akkor is bürokrácia, csak Béla nem engedte, hogy hozzánk eljusson. Vajon maga végezte el, vagy elküldte a bürokráciát oda, ahová való úgy, hogy az felénk se nézett? Nem tudom. De inkább az utóbbira szavazok, hiszen valamennyiünknek az osztályon (csak mérnökök voltunk 17-en) adminisztrációját nem végezhette egyedül. Sajnos nem tanultuk meg tőle azokat a bűvös igéket, amelyekkel a bürokráciát a helyére küldte... Nem végezhette el egymaga ezt a mai adminisztrációt, hiszen akkor hogyan dolgozott volna. Hogyan mutathatta volna meg nekünk kölyköknek, hogy mi az igazi, gyakorlati hidrológiai munka, ami az igazi, valós eredmény. Egy időben tudott maradandó, elméletileg, gyakorlatilag egyaránt egyedülálló tudományos eredményeket kidolgozni és közkinccsé tenni és ugyanakkor a későbbi kutatások alapját is megteremteni. A vízhozamgörbe-szerkesztéseknek legalább 80 százalékát magára vállaló sáncmunkájával szinte egymaga hozta létre annak a hidrológiai információs bázisnak a gerincét, amelynek csak a gépesítésével több mint 15 éve kínlódunk! A családfő jelölte ki az irányvonalat, vázolta föl az 1954—’58-as időszak legjelentősebb hidrológiai teljesítményének, egy ország vízkészlete műszaki hidrológiai föltárásának elméleti alapjait, de a legidősebb testvér dolgozta ki a munkát, megengedve azt, hogy a tejfölösszájú öcsök is belekóstoljanak az alkotás örömébe. A legidősebb bátya a család hangulatának alakítója. Lehet, hogy csak azért tartom e sötét időket életem legnevetősebb korszakának, mert fiatal voltam, de számomra az 1954—’64 közötti időszak nem csak tragikus emlékeket őriz, hanem igen sok jóízű röhögést is, amelynek viták színhelye a Rákóczi út 41. egyébként igen sötét szobasora volt. Béla vagy szellemesen anekdotázott, vagy csodálatos szépen fütyült és azt úgy csinálta, hogy közben alkotott. Mi is fütyörésztünk (csak hamisan), mi is anekdotáztunk (de szellemtelenül), és közben a munkánkat is Béla végezte. Egyik kolléganőnk, akkor frissen érettségizett technikus, egy alkalommal vidáman fütyörészve rajza fölött, nem vette észre, hogy Woldi bácsi a háta mögött áll. Alig mondta ki a családfő a szentenciát, hogy közhivatalban fütyülni nem szokás, amikor a szomszéd szobában fölharsant Bélánk utolérhetetlen trillája. Béla még Woldi bácsit is megnevettette. Béla tanított meg arra, hogy kit hogyan kell szólítani. Lászlóffyt, Papp Feri bácsit még az egyetemről bácsiztuk, de tőle tanultuk meg, hogy kit kell(!) visszategezni, kinek jár a bátyám, és hogy a néni az tilos, az államtitkár pedig akár tegez, akár nem, Dégen elvtárs marad. A legidősebb bátya nevel is: a hibákat (nem adminisztrációs), legyen az egyszerű 6
