Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
I /• ,, Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. ” A magzat világra jön, megcsapja a külvilág csodálatos bűze, ordít egyet és lemossák a testét, A veréb bcletottyan a pocsolyába, jólesően megrázza magát és csiripel tovább. A lovak megrázzák lobogó sörényüket az esőben és boldogan felnyerítenek. A városi ember morogva kinyitja esernyőjét és aggódva szemléli zápor áztatta cipőtalpát. Petőfi békés, kanyargós Tiszája bőgve lép ki medréből és elsöpri az embert és munkáját. Az emberiség imádja a vizet. Az emberiség rettegi a vizet. Barát és ellenség. Életet adó és életet kioltó. Angyal és szörnyeteg. „Tavaszi szél vizet áraszt” és érezzük a minden zsigerünket mcgcirógató vízillatú szellőt, amint „tiszta forrásból eredve sugároz számunkra életet.” Hátborzongató ukrán, német, amerikai áradások. A természet kaján győzelme a technicizált, kapkodó ember felett. És ha vízlépcső, akkor tudathomályosító politika... Víz, víz, víz. Mindenütt víz. Az emberi test, a fölgolyó zöme víz. Ha óriási szőnyegként kiteregetnénk Földünk vízkészletét és megráznánk jó alaposan, lehullana minden szenny és boldogan lubickolhatna a tiszta vízben az egész élővilág. De szép lenne az olaj, pakura és detergensek nélküli vízvilág. Ha minden ország népe szabadon szürcsölhetné a csapvizet. Ha a gátak mindenütt biztonságosak lennének. Ha minden település csatornázott lenne. Ha az óceán hullámai nem söpörnék ki a partra a halak és madarak tetemét. Ha a folyón nem úszna több „dinnyehéj”. Ha aszályos esztendőkben lenne elegendő öntözővíz. Ha a jövendő évezred generációi tiszta vizet örökölnének. Ha a nyílt tenger közepén nem gyulladna ki több tartályhajó és az égő emberek nem pusztulnának el a vízben. Megannyi ha! És persze, ha a fejek „vízháztartása” is kiegyensúlyozottabb lenne! Örök béke? Morus Tamás utópiája? Vízközpontú társadalom? Nem, csupán szolid tenni akarás, becsületes alkotó tevékenység és az emberiség csónakja nyílegyenesen fut a vízen, a hazájuktól távoli hajósok vidáman integetnek egymásnak, miközben delfinek kacsintanak rájuk a vízből. A téren labdázó gyerekek huncut mosolylyal tartják rózsás szájukat az enyhet adó csapvízbe. „Egy világ! Egy víz! Egy jövő!” — hirdette a budapesti IWSA Világkongresszus. Egész életünk benne van ezekben a szavakban. „Tenger, te lelkem habos testvére, két szemem ragyogva megcsodált, de én még ifjan szabad hajóval akarom járni az óceánt.” — süvölti ránk a felejthetetlen Nagy László panteisztikus sorait. Szeressük és óvjuk a vizet. Legyen március 22-e az origó, a fárosz, de egész életünkkel tegyünk tanúbizonyságot. cs> Dr. KÖTI LÁSZLÓ 3
