Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
-----------------100 ÉVES TERV-----------------A DÉL-BÉKÉS MEGYEI ÖNTÖZÉSEKRŐL. Idén áprilisban volt száz éve annak, hogy az Arad-Csanádi Öntözőcsatorna Társulat határozatot hozott nagyszabású terveinek megvalósítására. Hazánkban először kiterjedt vízhasznosítási és folyószabályozási munkálatokat Arad megyében József nádor birtokainak mentesítése céljából Beszédes József tervei alapján az 1840-es években végeztek. Eredményeképpen ma is működik a hol építtetőjéről, hol alkotójáról emlegetett Malom-csatorna, ami a Milleneumig friss vízzel látta el a Gyulán Békéscsabán és Békésen átfolyó egykori Körös-ágat. A Malom-csatorna vízgazdálkodási és főleg vízerő-hasznosítási eredményein felbuzdulva már a múlt század nyolcvanas éveiben felmerült az arad-csanádi öntözések megvalósításának elképzelése, miként lehetne az aradi Hegyaljától nyugatra elterülő kitűnő talajú, de a szárazságtól oly sokat szenvedő vidéket ezen elemi csapás ellen biztosítani, azaz öntözni? Kvassay Jenő, a magyar vízgazdálkodás szervezésének és fejlesztésének nagy alakja, már 1881-ben rámutatott arra, hogy a mezőhegyesi állami ménesbirtokon az évi tízezer tonna takarmányszükségletet öntözött rétek segítségével lenne célszerű előállítani. Ugyanő néhány évvel később áttekintette az alföldi nagy öntözőcsatoma-építések létjogosultságát és az „első csata” színhelyéül a Maros vidékét jelölte meg. Ezt a gondolatot erősítette, hogy időközben megvalósult a Szárazér közvetítésével a mezőhegyei Élővíz-csatorna (1890-ben 250 kh műrét volt öntözhető a Maros vízével vízemelés nélkül!) A sikerek hatására az öntözést megvalósítani akaró nagy- és középbirtokosok a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával megbízták az aradi székhelyű IX. kerületi Kultúrmérnöki Hivatalt a tervek elkészítésével. A száz éve megjelent, nyomdailag sokszorosított, élvezetesen megírt műszaki leírás színes mellékleteivel mai világunk számára sok tanulságot hordoz mind a Dél-Békés megye jelenlegi tragikus kiszáradásának orvoslására, mind az ország egyéb vitatott vízügyi kérdéseinek higgadtabb kezelésére. Ez a tanulmány az érdekegyesítés felismerésében is segíthet. Nem véletlen, hogy 1994 februárja óta Nagy Béla medgyesegyházai polgármester kezdeményezésére csaknem azonos törekvés bontakozott kL Az érdekek felismerésében még nem tart ott e térség, mint száz éve, de ennek összetevőit hosszasan lehetne elemezni Arad és Csanád megyéből a társulat alakításakor 14 és fél ezer kh öntözésére jelentettek be igényt. (Érdekes tény, hogy az egykori Csanád megyére tervezett öntözések egy kivétellel a mai Békés megyére esnek.) A Marosból — a Paulis-i (Opálos) vasútállomás szomszédságában — kis víz esetén 10 m3, nagy víz esetében 18 m3 kivezetését tervezték másodpercenként. A földmedrű főcsatorna a Körösök és a Maros vízválasztóját követve, Simánd és Kürtös magasságában, Aradot északról elkerülve az azóta kialakult államhatárt Dombegyháznál érte volna el. Innen nyugat felé Mezőkovácsháza közelében keresztezte volna a Száraz-eret (természetesen élővé téve), és 86 km-t megtéve, Mezőhegyesnél déli irányba fordulva Nagylaknál találkozott volna ismét a Marossal. A százéves terv részlegesen valósult meg. Romániában - az aradi Hegyalja alatt - sokban az eredeti koncepció szerint öntöznek az egykori ,,Mátka”-vidéki csatomábál és a ,,Bugyér”-ból. Mindkettő összekötési lehetőséget teremt a Malom-csatornával a Maros felől. A terv az egykori Békés megye számára is előnyöket kínált. A főcsatorna mintegy 40 km-re a Marostól, a Szajol-Aradi vasúti fővonalat keresztezte volna, a kürtösi vasútállomás közelében. Innen ágazott volna ki az úgynevezett 16. számú, avagy Békés megyei ág, mely a mellékágak közül — hosszát és jelentőségét is tekintve — a legfontosabbnak vehető. Acsatoma27,5 km hosszon aMAV-fővonal nyugati oldalán haladt volna a Szabadkígyós határában lévő Apáti határrészig. Lökösháza határában lévő Bánhidy, Kintzig, Bohus és Vásárhelyi birtokok öntözésére (összesen 320 kh) a 15,5 km-es szelvényben lett volna kiágazás. Apátinál szintvonalakat kísérve, a csatorna nyugatról kerülte volna meg a Kígyós-i nagy legelőt, ahol 1000 kh öntözést tervezett gróf Wenckheim Frigyes. A csatorna a tervek szerint az egykori majorsági épületek és a kastély határvonalán haladt volna, minden valószínűség szerint friss vizet biztosítandó az akkor és azóta is a szárazságtól sokat szenvedő angol parknak. Az úgynevezett Brhlik gyepet elérve a csatorna keleti irányt vett volna, követve a ma is meglévő Dajkakerti csatorna nyomvonalát Békéscsaba és Szabadkígyós közigazgatási határán. így biztosította volna a 400 kh gyepöntözéshez szükséges vízsugarat a közelmúltig intenzíven használt Alvégi legelő számára. Az arad—Csanádi öntözőcsatoma és az ebből kiágazó 16. sz. Békés megyei ág tervének megvalósulását az elmúlt száz év történelme más irányba vitte. Érdemes viszont egyetlen ügyet megvizsgálni. Az Alvégi és a Kígyósi öntözőtelepek csurgalékvizét a már az időben is létező „Kígyósi vadvíz” levezető csatornába kötötték volna be. Ez a csatorna ma is létezik, de az igazi érdekesség az, hogy száz évvel ezelőtt a kígyósi vadvizeket nem Vészé felé vezették és szifonon bújtatták át a későbbi Élővíz-csatorna alatt, hanem átvezették a békéscsabai—gyulai vasútvonal alatt és az úgynevezett KlSZ-tábori híd közelében az Élővízbe kötötték be. A csabaiak által Gajdács-érnek is nevezett nyomvonalon a közelmúltban is még a Borjúréti-csatoma egyik oldalága húzódott. Az 1894. évi elképzelések szerint a békésmegyei élő- és belvízlevezető csatorna tehát a Marosból kapott volna oldalsó betáplálást, mintegy 100 km távolságból. A gyulai székhelyű Foly ammémöki Hivatal is merész terveket szőtt ez idő tájt. Gallatz János vezetésével már tervezték és a millennium tiszteletére meg is valósították az Élővíz-csatorna közvetlen vízellátását szolgáló tűsgátat a Fehér-Körösön, ezzel stabilizálni tudták a közel ötven éve bizonytalan ipari és higiéniai vízellátást. Az Élővízcsatorna története ezzel a lépéssel ugyan véglegesen elvált a Marostól, de Dél-Békés megye öntözővíz-ellátása ma is a Maros függvénye. A száz év alatt más irányt vett és részleges megoldások után időszerű lehet egy Romániával közös változaton dolgozni, mivel az aradi kultúrmérnöki hivatal vezetőjének, Tomka Emil kir. főmérnöknek gondolatai ma is igazak: Az öntözés elmondott előnyeihez hozzászámítjuk, még azt is, hogy az Alföldön, a hol ma a fa, a nyári aszály folytán csak a legnagyobb ápolás mellett marad meg, a hol aratás után a folytonos kiaszott kép a jobb módú birtokost a hegyek közé űzi, az öntözések esetén a számtalan öntöző és lecsapoló csatorna partja már azért is, hogy árnyékkal a vízi növények vegetatiójának útját álljuk, értékes gyümölcsöt termő fával leend beültetve, melynek hozama, helyes kezelés mellett, maga kifizetheti azon terhet, melyet az öntözés a birtokosra ró, és a birtokos az üde képet, az egészséges fürdőt, sőt ivóvizet alföldi birtokán is megtalálandja: szóval az arad-csanádi öntözések létesítése, az Alföld közgazdasági, társadalmi és mezőgazdasági viszonyaiban egy új, egy szebb kor hajnalát jelentendi! E kérdésben, tudom, vidékünk felvilágosult gazdaközönsége velünk érez, ezért bízom abban, hogy a mű, melynek tervét lelkiismeretesen igyekeztünk elkészíteni, nem sokára, talán, még e században létesülni fog és az, a második ezredév elején, egy ahhoz méltó kezdeményezés leend. Kívánjuk, hogy úgy legyen! Dr. Goda Péter 3
