Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-09-01 / 9. szám
Adalékok a vízügy történetéhez Tiszátok Előzmények A Tisza és vízrendszere a Kárpát-medencében élő népek számára évszázadokon keresztül igen nagy gondot okozott. A folyó árvizei hazánk területének mintegy egyötödét állandóan fenyegették, lehetetlenné téve ott a mezőgazdaság és az ipar biztonságos termelését, a közlekedési útvonalak kiépítését, továbbá a lakosság letelepedését. A Tisza-völgy szabályozásának hatalmas munkája — amely nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában az egyik legnagyobb méretű vízgazdálkodási vállalkozás a múlt század derekán — Széchenyi István kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál átfogó tervei alapján, az árvízmentesítéssel és az attól elválaszthatatlan folyószabályozással indult meg. A 19. század végére érdemben befejezett lecsapolási és ármentesítési munkák az ország területének mintegy 1/3-ad részén mindmáig fennmaradó, sőt növekvő jelentőségű, gyökeresen új helyzetet teremtettek a területhasználatok számára. A múlt század közepétől századunk közepéig az ország szántó és kerti művelésű területei több mint 2 millió hektárral (mintegy 55%-kal) növekedtek. Az elvégzett nagy arányú vízrendezési munkát, melynek eredményeként lakhatóvá vált e táj és megteremtődtek a fejlett gazdasági élet kibontakozásának lehetőségei, a nép méltán nevezte második honfoglalásnak. A Tisza-szabályozás nagy úttörői és maga Széchenyi is az ármentesítést követő lépésként a virágzó mezőgazdasági kultúra megteremtését tekintették végcélnak, ami — távlati feladatként — az öntözést és a fásítást is magába foglalta. A Tisza szabályozását és az Alföld ármentesítését követően .bebizonyosodott, hogy a folyók kiöntése csak egyike a területek vízbajainak. A tavaszi, nyári árvizek elmaradásával növekedett ugyan a mezőgazdaságilag hasznosítható területek kiterjedése, a száraz, de különösen az aszályos években nagy mértékben csökkent a mezőgazdasági termékek mennyisége, ami a takarmánytermelésben tűrhetetlen mértéket ért el. Országos üggyé csak az 1860-as évek szárazsága és különösen az 1863. évi katasztrofális aszály tette az öntözést. Az egész országot megrázó elemi csapás hatására az ország közvéleménye hangosan követelte az Alföld öntözésének megvalósítását. Ekkor rendelte el a Helytartótanács egy tiszántúli öntözőcsatoma tervének sürgős elkészítését. A feladatot Herrich Károly kapta, aki már 1855-ben kidolgozta egy, a Tiszát a Kőrös vízrendszerével összekötő hajózócsatorna tervét. Az 1870-es csapadékos esztendő után az öntözés gondolata megint háttérbe szorult, és csak az 1863-as évihez hasonló 1935—36. évi súlyos szárazság helyezte előtérbe az Alföld öntözésének kérdését A tervezőmunka az 1937. évi XX. törvénycikk az úgynevezett öntözési törvény alapján indult meg. E törvény az Alföldön 170 000 ha terület öntözéséhez szükséges vizet adó művek építését rendelte el. Ezek közül azonban csak a Békésszentandrási Duzzasztó (1942) és a Keleti-főcsatorna egy 20 km-es szakasza, továbbá a Tiszafüredi Öntözőrendszer épült meg. A második világháború után elkészült az Országos Vízgazdálkodási Keretterv első vázlata, amely a Tisza-völgy vízgazdálkodási feladatait átfogóan tartalmazza. A keretterv megállapítja, hogy az ország öntözhető területeinek kétharmad része itt található. Az előirányzott mintegy egymillió hektár öntözővízzel való ellátása érdekében a keretterv a Tisza szabályozását írta elő. Az elgondolás szerint a Tiszán öt vízlépcső épül: Vásárosnamény, Dombrád, Tiszalök, Tiszabura és Csongrád közelében. A Tisza szabályozása révén az öntözésen kívül évi 370 millió KWó villamosenergiát is nyernénk, és a Tisza az év legnagyobb részében teljes hosszában (600 km) hajózhatóvá válna. Megállapítható tehát, hogy az 1937. évi öntözési törvényben elhatározott tiszalöki vízlépcső beilleszkedik a Tisza-szabályozás előbb vázolt tervezetébe. Az ország fokozatos gazdasági megerősödése 1950-ben lehetővé tette a törvényben elhatározott legfontosabb mű, a tiszalöki vízlépcső építési munkáinak megindítását. A Tiszalöki Vízlépcső hatása Az 1954 óta működő Tiszalöki Vízlépcső és a Keleü-Főcsatorna már jelentős hatást gyakorol a Tisza és Körösök vízgazdálkodási helyzetére. A megépült művek a múlt század közepén megkezdett munkákkal szerves kapcsolatban vannak, sőt a közel másfél évszázaddal ezelőtt kialakított folyószabályozási elvek, az akkor kiépített árvízvédelmi töltések tettek lehetővé egyes gazdaságos műszaki megoldásokat, így például a medertározás megvalósítását. Az Alföld szélsőséges természeti viszonyai, éghajlati, domborzati és talajtani adottságai önmagukban is meggyőzően tükrözik a tervszerű vízgazdálkodás szükségességét e térségben. Hiszen a csapadék változékonysága, a vízzáró talaj és a kis esésű síksági térszín elsősorban a csapadékvizek lefolyásának mesterséges szabályozását kívánja meg, míg az éghajlat aszályos jellege a vízhiány és az öntözés jelentőségét emeli ki. A környező hegyekről lezúduló árvizek kártételei elleni védekezés szükségessége, a vizek minőségének védelme és a korlátozott vízkészletekkel való gazdálkodás követelménye is a Tisza-völgy egészére kiterjedő, átfogó vízgazdálkodás jelentőségét tükrözik. Most, amikor a Tisza-táj gazdasági fellendülését előrevivő vízi munka, a tiszalöki vízlépcső felavatásának 40. évfordulójához érkeztünk, egyben tisztelettel adózunk a nagy munkát elindító Széchenyi István, Vásárhelyi Pál és reformkori munkatársaik emlékének, a mű tervezésében és építésében részt vett neves és névtelen szakemberek sokaságának, akik áldozatos munkájukkal hozzájárultak e vidék fejlődéséhez. A Mosonyi Emil tervei alapján készült Tiszalöki Vízlépcső a Keleti- és Nyugati-Főcsatornával, valamint az ezekhez csatlakozó öntözőfürtökkel együtt a tiszalöki öntözőrendszert alkotják. A 3x37 m nyilásszélességű duzzasztómű 750 cm-es vízállásnak megfelelően emeli meg a Tisza mindenkori vízszintjét és a tenyészidő alatt 300-450 millió m3 víz szivattyúzás nélküli kivezetését teszi lehetővé a Tiszántúl legnagyobb öntözőrendszerének táplálására, sőt még a Körös-völgybe is jut 14-15 m3/s vízpótlás. Az öntözőrendszerben a duzzasztott vízzel a Hortobágy vidékén kereken 200 000 kát. h területet lehet részben gravitációsan öntözni. A duzzasztás folytán előálló vízszintkiilönbséget a 14 MW-os vízerőmű hasznosítja. A három Kaplan-turbina víznyelőképessége egyenként 100 m3/s, az évi átlagos energiatermelés 55 millió kWh. A duzzasztóműhöz 16x85 m alapterületű hajózsilip csatlakozik, amely 1200 tonnás hajók részére is biztosítja a vízlépcsőn való áthaladást. 14
