Víztükör, 1992 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 5. szám
HALLOTTA MAR? „Vízháború” fenyeget Közép-Ázsiában Üzbegisztánban a teáskannák nagy részét egyetlen motívum különböző változatai díszítik — ez a gyapot. A főváros, Taskent operaháza előtti szökőkút alapja is egy hatalmas gyapotgubót formáz. Azonban az extenzív öntözést, amely a köztársaság „fehérarany’-termelésének az alapját adja, ma környezetvédelmi katasztrófa előidézőjének tekintik. A közép-ázsiai emberek a szó szoros értelmében harcot folytatnak az öntözés miatt: az üzbég és a szomszédos türkmén fél a küzdelem során egymás területére betörve elvágja az öntözőcsatornákat és -csöveket. A kibontakozó „vízháború” a gyorsan zsugorodó Aral-tó területére összpontosul. E terület a középpontja egy fenyegető ökológiai katasztrófának. A tó 30 év alatt térfogatának 40 százalékára zsugorodott. Vízszintje 15 méterrel csökkent és az egykori Aralszk kikötő ma 100 kilométerre fekszik a jelenlegi vízparttól. Ahol egykor víz volt és gazdag halfeldolgozó ipar, ott ma kiszáradt tengerfenék található, mely sós és rovarirtószerekkel, valamint műtrágyával fertőzött. A porviharok az üledéket a környező területekre hordják. Az Amu-darja és a Szir-darja folyó immáron soha többé nem tölti újra az Arait. Vizüket elterelték, hogy a hatalmas gyapotültetvényeket — melyeket a korábbi szovjet vezér, Leonyid Brezsnyev „fehérarany”-nak nevezett — ellássák. A termelés mértékét a szovjet normák határozták meg, és most annak növelésére műtrágyát alkalmaznak, amely átszivárog a vízkészletekbe; az Aral-tó területén tapasztalható a legnagyobb fokú élőlénypusztulás a Független Államok Közösségében. Anver Uszmanov üzbég környezetvédő újságíró így beszél erről: ,A korábbi szovjet hatóságok ragadozók módjára zsákmányolták ki Üzbegisztánt. Moszkva minden évben utasította Üzbegisztánt, hogy nagyobb mennyiségű gyapotot termeljen, mint előtte, és mi évről évre mind több műtrágyát és vizet használtunk fel anélkül, hogy felmértük volna azt a maradandó kárt, amelyet az emberek egészségében és a vízben okoztunk. Ahhoz, hogy a 30 évvel ezelőtti vízszintet visszaállítsuk, arra lenne szükség, hogy újabb 30 évig teljesen leállítsuk az öntözővíz kiszivattyúzását. De a térség újonnan függetlenné vált országai kétségbe vannak esve a kiadások és a külföldi valutabevétel elmaradása miatt, és — ahogyan ez a világon oly gyakran előfordul — a környezetvédelmi beruházások rövid távon jelentkező költségeit anélkül mérlegelik, hogy számításba vennék a hosszú távú előnyöket”. Ma még Viktor Duhovnij professzor, a taskenti Öntözési Kutató Intézet igazgatója hisz abban, hogy az öntözőrendszer korszerűsítésével Közép-Ázsiában felére csökkenthető a vízveszteség. „A közép-ázsiai hétmillió hektár öntözött területből ötmilliót nyílt felszínű öntözőcsatornákból látnak el, amelyek a vizet a folyókból a mezőkre szállítják és elárasztják a területeket. Ez nemcsak azért nagy pazarlás, mert nagy mennyiségű víz vész el a szivárgás következtében, hanem az evaporáció miatt is. A víz nagy része elvész, mielőtt egyáltalán a növényekhez eljutna. A betonozott medrek és műanyag vezetékek egyre gyakoribb alkalmazása az öntözővíz vezetésében körülbelül negyedével csökkentette a veszteséget, de mindössze kétmillió hektáron vezették be ezt a programot. Egy izraeli team éppen Taskent körzetében próbálkozik a csöpögtető öntözési rendszer kifejlesztésével, amely széles körben használatos félsivatagi izraeli területeken. E módszer esetében a vízmennyiség percenként ellenőrizhető, a mezőket éjjel öntözik az evaporáció csökkentése érdekében. A rendszer lényege, hogy a vízigényt a felére csökkenti. Duhovnij szerint a csöpögtető öntözőrendszer ideális lenne Közép-Ázsia számára, „de ehhez jelentős induló befektetés lenne szükséges, amit a kormányok nem engedhetnek meg maguknak”. De az izraeli mérnökök egyike, Isaac Lamstin véleménye az, hogy „ha a rendelkezésre álló vizet hatékonyabban tudják hasznosítani, akkor a kezdeti költségek néhány éven belül könnyedén megtérülnek”. Uszmanov bejelentette, hogy az üzbég kormány egy olyan szerződésről próbál tárgyalásokat kezdeményezni, mely alapján az izraeli cégek a telepített rendszerért gyapotot kapnának cserébe. Mások, köztük Muhamemdzsanov, az Üzbég Tudományos Akadémia tagja, hiszik, hogy a kormány a gyapottal kapcsolatos elképzeléseit teljes egészében felül kell, hogy vizsgálja. Szerinte: „Túl kell lépnünk a monokultúrás gyapottermesztés csökevényein és szigorúan tudományos alapra kell helyeznünk a termelési rotáció helyes alkalmazása útján”. Amellett is síkra szállt, hogy reálisabb árat kelljen fizetni a vízért a hatékonyabb felhasználás érdekében. De még ha haladéktalanul meg is valósítanák ezeket az intézkedéseket — mutat rá Duhovnij —, a térség népessége az eljövendő 20 évben megkétszereződik, és ez további terhelést jelent a víztartalékok esetében, amint hogy az ipar vízigénye is megnövekszik. Számos riporter úgy gondolja, hogy az ellentétes igények „vízviták”-at fognak kirobbantani az újonnan létrejött országok között. Mivel a szembenálló felek száma egyre növekszik, néhány csoport felvetette annak is a lehetőségét, hogy meggátolják, hogy a mellékfolyók az Amu-darjába és a Szír-darjába ömöljenek — ily módon fosztva meg az üzbég gyapotmezőket a víztől. Ha Afganisztán vízfelhasználása a legkisebb mértékben is növekszik, az ugyancsak növeli a mezőgazdaságra és az iparra nehezedő nyomást. Uszmanov szerint a térség valamennyi kormányának együttesen kellene a vízprobléma megoldásához látni: Jelenleg a kormányok túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy a sürgető gazdasági és politikai problémákat megoldják, de a vízprobléma — és azzal együtt a feszültség — fokozódni fog, ha a politikusok nem dolgoznak ki valamilyen közös rendszert a vízfelhasználásra és az annak korlátozását szolgáló intézkedések megtételére”. SINDEL ISTVÁN
