Víztükör, 1992 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 1. szám
EGY PÉLDA OKÁN 153 sorban a csatornabírságolásról A Duna-parton sétáló emberek mindegyike legalább egy pillantást vet a Dunára, mielőtt továbbsietne, elgyönyörködik állandóan változó szépségében. Többségük valószínűleg nem is érzékeli azt a különbséget, amelyet csak akkor lehetne igazán szemléletesen és megdöbbentően bemutatni, ha a folyó néhány évtizeddel ezelőtti képét vetnénk össze a mostanival. A .kék Dunán' akkor még nem voltak mindennaposak a kisebb-nagyobb olajfoltok, habképződések és más szennyeződések. Az ipari forradalom kezdete ugyan már megismertette az emberiséget a vízszszennyezés tényével és káros hatásával, ám az akkor még sokkal kisebb mértékű szennyezőanyag-kibocsátással a természet - öntisztulásának köszönhetően - meg tudott birkózni. A növekvő szennyezőanyag-kibocsátással és a .technológiai forradalom' hatásaival azonban a természet már nem tudott lépést tartani, ma már csak lassan vagy egyáltalán nem képes az új szennyezőanyagokat lebontani. Ezért ezek lebontásához új, hatékonyabb és működési elvében is más tisztítási technológiát kellett kidolgozni, amely már nemcsak a természeti folyamatokat leutánzó mesterséges biológiai tisztítási módot jelent, hanem a szintetikus anyagok lebontására is alkalmas eljárást. Ennek szükségszerűségét felismerve hazánkban is elkezdték ellenőrizni a szennyvízkibocsátókat, szükség esetén a meglévő szennyvíztisztító-telepeket korszerűsíttetik, átalakíttatják, illetve új tisztítók építésére kötelezik a szennyezőket. Nemcsak az élővízbe bocsátott szennyvíz ellenőrzése szükséges azonban, hanem mára közcsatornába bocsátás előtti kontroll is, mivel sok esetben az elsősorban ipari tevékenységet folytató üzemek egyáltalán nem, vagy nem megfelelő szennyvíz-előtisztítóval rendelkeznek. Ennek pedig az a következménye, hogy olyan minőségű szennyvizet bocsátanak ki, amely káros lehet a közcsatorna állagára éppúgy, mint a központi tisztítótelep tisztítási eljárására vagy kedvezőtlenül befolyásolja a tisztítás mértékét. Ezt megakadályozandó hazánkban a közcsatornát és a hozzá kapcsolódó (már ahol vanl) szennyvíztisztító-telepet üzemeltetők rendszeresen ellenőrzik a közcsatornát igénybevevő üzemek szennyvizét. Így van ez Budapesten is, ahol közel 600 üzem szennyvizét vizsgálja rendszeresen a Fővárosi Csatornázási Művek. Nap mint nap három Robur indul el a Soroksári úti telepről .fedélzetén' három-négy, műszerekkel és egyéb eszközökkel felszerelt emberrel, hogy szennyvízmintát vegyenek a Vízvédelmi Osztály laboratóriuma számára, ahol - a szennyvíz pH értékén kívül, melyet a helyszínen állapítanak meg - elvégzik a szükséges méréseket. A laboratóriumi mérési eredmények alapján az FCSM szakvéleményben közli az üzemmel a 4/1984 (11.7.) OVH számú rendlekezésben megállapított határérték feletti szennyezőanyag-kibocsátás tényét, ha van Ilyen. A későbbiekben ezeknek a szakvéleményeknek az alapján határozzák meg a csatornabírság összegét, Nyolcadik éve, hogy e rendelkezés alapján történik az Ipari üzemek ellenőrzése, bírságolása, s ennyi Idő alatt bizony ez a rendelkezés Is megérett a változtatásra. Amikor a változtatásról beszélek - és tudatosan nem módosításról -.akkor elsősorban nem arra gondolok, hogy a bírságtételek forintösszegének az Inflációt követve többszörösére (?l) kellene emelkednie, és nem is arra, hogy egy-két komponens megállapított határértékét felül kellene vizsgálni, hanem olyan változásokra, amelyek alapján valóban szoros, az üzem érdekelt Is képviselő együttműködés alakulhatna ki. Ehhez viszont az lenne kívánatos, hogy a Csatornázási Művek általában ne büntessék az üzemeket, hanem .jutalmazzák" abban az esetben, ha a közcsatornába kibocsátott szennyvíz minősége a határérték alatt van, ha az előtlsztítót megfelelően üzemelteti és eleget tesz bejelentési kötelezettségeinek. Ehhez természetesen az ipari tevékenységet folytató üzemek csatornahasználati díjának az emelésére lenne szükség, de már 1 Ft/m3 díjemelés Is elegendő lenne ahhoz, hogy ez a rendszer működőképes legyen. A díjemelésnek a mértéke a .jutalom'-ként visszatérítendő összeg nagyságától függhetne. Látszólag talán jelentéktelennek tűnhet ez a változás, pedig a .jutalmazásos' rendszernek több előnye is van. Ebben az esetben valószínűleg nem kellene az ellenőrzést végző autónak félóráig vagy még tovább parkolnia a portánál, mielőtt beengedik - sajnos, ez ma még gyakran előfordul. Másrészt a jelenlegi bírságolási rendszerben az üzem már előre bekalkulálja kiadásai közé a csatornabírságot, s így - a vezető lelkiismeretét is megnyugtatva - mintegy letudja a vízminőségvédelmi, környezetvédelmi feladatait. F>edig ebben az esetben az üzem még semmit sem tett ennek érdekében. Abban az esetben, ha a Csatornázási Művek a csatornahasználati díj összegének bizonyos százalékát visszajuttatná a vállalathoz, azt csak vízminőség-védelmi feladatok megoldására lehetne felhasználni! S ez már igazán csak apróság, hogy akkor mennyives szívesebben fogadnák a Csatornázási Művek szakembereit... (Természetesen különleges esetekben - mint például rendkívüli szennyezés -továbbra is alkalmazható lenne a bírság.) Azt hiszem, ez az elgondolás megfontolásra mindenképpen érdemes. Nézzük például az IKARUSZ mátyásföldi gyáregységét. A gyárban üzemelő fényező- és alapozósor szennyvízének tisztítására DÜRR-típusú szennyvízkezelő szolgál, míg a csőfoszfátozó és a lemezfoszfátozó külön szennyvíztisztítóval ellátott berendezés. Régebben - évekkel ezelőtt - szinte megszokott volt az ö. nikkel, ö. cink, króm (VI) szennyezőanyagok határérték feletti kibocsátása. Ám gondos üzemeltetés, odafigyelés eredményeként az utóbbi években megszűnt az üzem bírságolása, nem volt határérték feletti szennyezőanyag-kibocsátás. 1991-ben azonban a kibocsátott szennyvíz megint a határérték feletti mértékben tartalmazott károsító anyagot (lúgot). Tanulmányozva az IKARUSZ jelenlegi szennyvíztisztítási helyzetét kiderült, hogy a csőfoszfátozó szennyvízkezelőjének gépészeti és elektromos felújítása megtörtént ugyan, de beüzemelésére nem kerülhetett sor, mivel a gyár a jólismert gazdasági recesszió miatt nem tudta (vagy nem akarta?) - a manapság oly divatos .mindenki mindenkinek tartozik' elvet követve - kiegyenlíteni a tisztítóberendezés felújításával kapcsolatos számlát. És - bár a helyszínen volt már a felújított és alkalmas berendezés - a viszonylag csekély összeg hiányában az erősen lúgos szennyvíz gyakorlatilag kezelés nélkül távozott. Egyedi eset? Aligha... ...Sétálok a Duna-parton, talán valamivel tovább nézem a vizet és arra gondolok, hogy van még mit tennünk. Sindel István HUSZONHAT ÉVE TÖRTÉNT Orvul tört ránk - védekezve visszavonultunk Az 1966. évi februári árvizet a legkellemetlenebb, fárasztó események közé sorolhatjuk. Ennek már 26 éve, ám ez az idó' is kevés volt ahhoz, hogy számunkra, akik a gáton az első' vonalban néztünk farkasszemet a vízzel, „megszépüljön”. Ez az árvíz volt ugyanis az egyik azoknak, melyeknél az oly sok áldozat, szenvedés dacára a víz maradt az úr. Éppen ezért tanulságai példaértékűek, hiszen az események rohamos „zajlása” is mutatja: mily rövid idő'alatt képes térségünkben a vízügyi helyzet kritikussá kialakulni. 1965-66 ősze és tele erősen csapadékos volt. A Kőrösök hegyvidéki Vízgyűjtőjében az 1940. évi rendkívülit megközelítő, helyenként meghaladó Víztömegek halmozódtak fel jég és hó formájában (Ambrus Lajos 1966). Február elején az Idő felmelegedve meleg esőkkel párosult, úgy indítottak el Víztömegeket a hegyvidékről, hogy közben a síkvidéki folyószakaszok Jégpáncélborít ottsága megmaradt. Ily módon az elindult árhullámok befagyott jéggel borított folyómederre futottak, és már csupán az lehetett kérdéses: melyik folyó, milyen szakaszán torlódik fel a jég és lehetséges-e ott az árvizet töltések között tartani. Ez a Vízügyi esemény két folyónál: a Berety - tyónál és a Fehér-Kőrösnél teremtett kritikus állapotot. Az elindult árhullám február 9-én Szeghalomnál feltorlódott és 22 óra 25 perckor a Berettyó, a településsel szemben a balparton a töltést „átlépve' mentett területre tört és ott 30 millió köbméter víztározásával, mintegy 3500 hektár elöntésével párosult. De ennél bonyolultabb, stratégiai és taktikai elemekkel tarkított hadi helyzet alakult ki a Fehér-Kőrös mentén. Illetve a Fehér- és Fekete-Kőrös által közrefogott deltában. Február 11-én Kisjenőnél (Chrisineu Cris), már az addig mért LNV-nél magasabb. Gyulánál csupán 3 centiméterrel alacsonyabb tetőző vízszintet mértek. Majd ugyanezen a napon 21 óra 20 perckor a Fehér-Kőrös jobbparti töltése a kisjenői híd alatt két kolométerre (román területen) kiszakadt. A cca 10 méterrel magasabb szinten levő víz az országhatár felé zúdult. Légvonalban mért mintegy 12 kilométer utat a terepen 0,45 km/óra átlagsebességgel tette meg és 12-én 24 óra körül ért a lokalizáló töltéshez (lásd ábrát) a deltában az 1925. évi karácsonyi árvízhez hasonló hadihelyzetet teremtve.