Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 2. szám
Rendhagyó sorok a Tiszaszabályozás történetéről Л XIX. század második felében Széchenyi István kezdeményezésére, részben Vásárhelyi Pál, részben Pietro Paleocapa tervei alapján megkezdődött a Tisza gátak közé szorítása, kanyarulatainak levágása. Ma ezeket a munkálatokat Tisza-szabályozásnak nevezzük, pedig ez a folyó életében már nem az első ilyen jellegű beavatkozás volt. Kevesen tudják ugyanis, hogy a Tisza mentén élők már az V-X. század körüli időkben jelentős munkálatokat végeztek a Kárpát-medence árterein. Az általuk kialakított vízrendezéseket a XVI. századig működtették, majd a török kiűzését követően néhány helyen, elsősorban a Duna mentén, sikerült részben vagy egészben visszaállítani azokat. A középkori vízrendezések jelentősége, sőt gyakran léte is erősen vitatott. A vízügyek múltját kutató szakemberek szinte egybehangzó véleménye szerint, az első jelentős vízrendezéseket csak Széchenyi István kezdeményezésére hajtották végre, a korábbi munkák, ha voltak egyáltalán ilyenek, csak helyi jelentőségűek lehettek. E vélemények azért alakulhattak ki, mert a vízügyi szakirodalomban - nem tudni miért - a középkori szabályozások eszközeit természetes képződményeknek tekintik, emiatt sem azok valódi állapotát, sem azok jelentőségét felismerni nem tudják. Miről is van szó? Az ártereken természetes körülmények között tavak, lápok és mocsarak keletkeznek. A tavak általában a folyók levágott meandereiből képződnek, de nem egy esetben előfordul az is, hogy a mélyebben fekvő területek elbontása révén alakul ki nagy kiterjedésű vízfelület. Néha a mocsarak és a lápok is ilyen mélyedésekben jelennek meg, vagy a tavak feltöltődése útján jönnek létre, általában azonban az ártéren rekedt víztömegnek köszönhetik létüket. A folyók partjai mentén ugyanis a lerakódott és megkötött hordalékból természetes gát, szaknyelven szólva övzátony képződik. Ez azután nemcsak az apadó víz útját zárja el, hanem azt is megakadályozza, hogy az ártérre hulló csapadék a mederbe utat találjon, sőt gyakran a kisebb mellékfolyókat is eltereli, arra kényszeríti azokat, hogy a befogadó folyó völgyében azzal párhuzamosan haladjanak, amíg egy alacsonyabb partszakaszon vagy egy jelentősebb mellékfolyó segítségével vele egyesülni nem tudnak. Ilyen körülmények között az ártér kulcsa az övzátonyon kialakult (kialakított) nyílás, a fok. Ezeken keresztül áramolhatott a víz az ártérre. A fokokat az általánosan elfogadott nézet szerint a víz mélyítette ki magának, azaz ezek a környezetüknél alacsonyabb, természetes partmenti terepalakulatok lennének. E nézettel szemben a következőkre kell felfigyelnünk:- A fokokról szóló első „tudományos igényű” leírás szerzője Ferdinánd Marsigili, aki a Duna-menti fokokat tanulmányozta, azokat egyértelműen „canalis”-nak, csatornának nevezi.- A XVIII-XIX. században készült térképek tanúsága szerint a „fok” névvel nem az övzátonyok nyílásait jelölték, hanem azokat a vízfolyásokat - Marsigili szerint - csatornákat, melyek az ártéri tavakat, holtágakat a folyóval öszszekötötték. A fokokat a fentiek alapján - ha mesterséges eredetük egyelőre kérdéses is lehet -, semmiképpen sem tekinthetjük part menti terepmélyedéseknek, kiszakadásoknak, hacsak nem feltételezzük, hogy mind Marsigili, mind az említett térképek rajzolói egyszerűen nem tudták, hogy miről beszélnek, illetve mit ábrázolnak. El kell tehát fogadnunk azt a tényt, hogy a fokok kisebb-nagyobb vízfolyások voltak. Ebben az esetben azonban a következőkre figyelhetünk fel: Marsigili a fokok működésének bemutatásakor a következő szavakat használta: „Canalis major, qui defluit a lacu ’N”’, azaz: „Nagyobb csatorna, mely az ’N’ tóból vezeti le a vizet, ehhez még azt is hozzátette, hogy: „Si aqua Danubii decrefceret plufquam fit altitudo ’C’, denuo alter canalis Foch fieret, és fic ufque ad finem profunditatis lacus..." azaz: „Ha a Duna vize (egy bizonyos) ’C magasságig apad, a második fok a vizet a tó fenekéig levezetheti...”* Ez egyértelműen arra utal, hogy a fokok a vizet két irányba vezették, áradáskor ki az ártérre, apadáskor vissza a mederbe. A fokok tehát az egyes ártéri öblözetekbe azok legalján torkolltak, és a legmélyebb pontjaikat összekötve alulról fölfelé kanyarogtak. Pontosan ezt figyelhetjük meg a korabeli térképeken is. A fokok mesterséges eredetére azok az adománylevelek utalnak, amelyekben halastavak kialakítására alkalmas helyeket adományoztak, megemlítve, hogy fokok ásásával az adott terület vagy annak egy része elárasztható. Más oklevelekben pedig a tavak megtöltésére (országszerte) készített árkokról olvashatunk: ,,fossura... per quam trahitur aqua ad paludes Ecclesiae.”** A felsorolt adatok egyértelműen arra vallanak, hogy a fokok olyan csatornák voltak, melyek segítségével a folyók mentén magasodó övzátonyt átvágták, majd a vizet az ártér legmélyebb pontjain vezették több száz, esetenként ezer méter hosszan az egyes tavakig, holtágakig. A tavakhoz a fokok azok alsó végénél csatlakoztak, tehát az ár ily módon alulról felfelé terjedve, fokozatosan borította el az árteret. Az alulról töltés következményeit most már az alábbiakban foglalhatjuk össze:- A víz fokozatos szétterítésével csökkenteni lehet az ár magasságát, az ártéri mederváltozások mértékét és ütemét.- A fokok a vizet két irányban is vezették, áradáskor alulról felfelé, be az ártérre, apadáskor felülről lefelé, vissza a mederbe, így az ártér egy tekintélyes részét mentesíteni lehetett, az időszakos elborítás pedig megöntözte az ártéri erdőket, réteket, legelőket.- Az ártérre a lehető legkevesebb hordalék juthatott ki, mivel a medréből kilépő víz sebessége csökkent, és hordalékának nagy részét már a fokokban lerakta, amiket emiatt állandóan tisztítani kellett. A fokrendszer működtetésének volt egy másik előnye is. A Kárpát-medence középső, alföldi területeire ugyanis jóval kevesebb csapadék hull mint a környező hegyvidékekre, ezért az Alföld mindig is rá volt utalva a csapadékosabb területekről lefolyó vízfeleslegre. Azaz itt a vegetációs vízigényeket nem az eső és a hó, hanem az árvizek elégítették •Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig (Tolna megyei Levéltár, 1975.) *’Károlyi Zsigmondi Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei. (Bp. 1975.)
