Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 2. szám
ki. Az áradások szétterítése, időszakos vagy állandó tározása az ártéri laposokon, tavakban, a körülöttük lévő rétek, erdők és legelők öntözését is jelentette. Az árvizekkel tehát a szó szoros értelmében öntözték az árteret. Jelen esetben tehát az öntözéses gazdálkodás egy formájával állunk szemben, ami azonban nem a földműveléshez, hanem az állattenyésztéshez kapcsolódott. Ezt az öntözési formát a vízügyi szakirodalomban szokás természetes rét-legelő öntözésnek nevezni. Ez az elnevezés helyes, de csak abban az értelemben, hogy ez nem járt a természetes környezet erőteljes megváltoztatásával, nem indított el olyan káros folyamatokat, mint például a másodlagos szikesedés. Ugyanakkor fel kell figyelnünk arra, hogy itt bizony egy mesterségesen kialakított öntözőrendszerről van szó, amely egyúttal biztosítja a terület árvédelmét, és az állattenyésztésen kívül még számtalan más haszonvételét is. A fokrendszer kiépítői tehát arra törekedtek, hogy egyazon mozzanattal a lehető legtöbb feladatot tudják megoldani. (Mai szóhasználattal élve a minimum-maximum elvet érvényesítették.) A víz tározása, a nagy vízfelületek - és nem utolsósorban az Alföld kétharmad részét borító erdők - közvetlenül is befolyásolták az éghajlatot. Az elpárolgott, illetve elpárologtatott víztömeg jelentősen csökkentette az Alföld közismerten nagy páraéhségét, növelte a helyi jellegű záporok kialakulásának esélyeit, kedvező széljárás esetén pedig a medencét övező hegykoszorúnak ütközve részben vagy egészben az Alföldre futó folyók vízgyűjtői felett csapódott ki, és hullott le eső formájában. Az elárasztott árterek révén tehát egy olyan mezoklíma alakult ki a térségben, amely jelentősen csökkentette a szárazföldi éghajlat nagyobb szélsőségeit és az aszály kialakulásának lehetőségét. A török hódoltság ideje alatt az ártér fokozatosan elvadult. A fokok a szükséges karbantartás, tisztítás híján eltömődtek, megkezdődött az ártér elvizenyősödése. A folyamatot nagy mértékben gyorsította az Alföld, majd a XVIII. század elejétől kezdve a hegyvidékek erdőségeinek fokozatos irtása. Szerepet játszottak a víz térhódításában a megváltozott gazdasági körülmények, elsősorban a gabonatermesztés felfutása nyomán egyre gyarapodó malomipar révén. A Tiszán és mellékfolyóin számos malomgátat létesítettek, melyek az adott térségben állandósították az árvízi körülményeket. Ezekre a jelenségekre a kor vízügyi hivatalnokai és szakemberei is felfigyeltek. Orcy Lőrinc vízszabályozási biztos a malomgátaknak, a kiirtott erdőségeknek és az úsztatás során magukra hagyott fatörzseknek tulajdonítja a meder elfajulását a Felső-Tisza és jobb parti mellékfolyóin a XVIII. század második felében. Ugyanebben az időszakban, (pontosabban 1775-ben) Szuchodolszky mérnökkari százados a Kraszna menti malomgátak rovására írja az Ecsedi-láp terjeszkedését. Majd ötven évvel később 1823-ban a Berettyó és a Körösök által táplált Sárrétekről állapítja meg Huszár Mátyás ugyanezt. Ő azonban a mocsarak helyén templomok, téglaépületek, azaz egykori települések maradványaira bukkan, és megjegyzi, hogy a terület csak utóbb vált használhatatlanná. Az ismertetett adatok arra utalnak hogy az elvizesedés folyamata csak a XVIII. századot közvetlenül megelőző időszakban gyorsult fel. Vagyis miután a korábban kialakított vízrendezés működésének feltételei megszűntek. Ennek a körülménynek azonban sem akkor, sem azóta nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a vízügyek szakemberei. Nem volt tudomásuk az árvizek szerepéről sem, különben nem választották volna az árvízvédelemnek ma ismeretes módját. A víz gátak közé szorításával és gyors levezetésével az unalomig hangsúlyozott eredményeken túl a következőket sikerült még elérni:- A kis helyre összezsúfolt víztömeg magassága megemelkedett, a folyó vízjátéka - a kisvíz és az árhullám szintje közötti különbség - jelentősen megnövekedett. Tehát a folyó vízjárása szabálytalanabbá vált.- A hullámtéren felduzzasztott víz az áradások idejére katasztrófahelyzetet teremt, lényegesen megnő a pusztító árvizek veszélye. Az ártér mélyebben fekvő részeit pedig rendszeresen elborítja a belvíz.- A víz az egyre növekvő mennyiségű hordalékot csak a hullámtéren, illetve a mederben rakhatja le. A meder és a hullámtér emiatt fokozatosan az ártér egésze fölé magasodik. Ezt a folyamatot vízlépcsők működtetésével jelentős mértékben gyorsítani lehet.- Az árhullámok gyors levezetése vízutánpótlásától fosztja meg az Alföldet. Az árterek éghajlatmérséklő hatása nem érvényesül. Megkezdődik tehát az Alföld kiszáradása. (Az Alföld kiszárításának vádja igen érzékenyen érinti a vízmérnökeinket, akik ennek megfelelően hevesen visszautasítják azt. A legfőbb érvük, hogy az árvizek nem befolyásolják a nagyobb légköri frontokat, az esőkre így nem lehetnek hatással. Ez eddig igaz is, csakhogy a csapadék nem csak e légköri frontok függvénye. Igaz, hogy a helyi jellegű záporok jelentősége ma a nullával egyenlő, ez azonban nem jelenti azt, hogy akkor is az lenne, ha az Alföld egyrészét állandóan vagy időszakosan víz borítaná. De ha ettől eltekintünk, a vád akkor sem tűnik megalapozatlannak. Árvíz idején ugyanis kb. 1-7 köbkilométemyi víz folyik le Szegednél a Tiszán. Egy ilyen nagyságrendű víztömeg hiányát pedig akkor is megérzi az Alföld, ha az nem csapadék formájában hullott le rá.) Végezetül összehasonlításképpen vizsgáljuk meg, hogy a fentebb vázolt fokrendszer esetében hogyan alakultak az itt kiemelt mozzanatok:- Az árhullám fokozatos szétterítése csökkentette az árvíz magasságát, fokozatos visszavezetése a mederbe pedig növelte a kisvíz szintjét, a folyó vízjárása tehát egyenletesebbé vált.- A szétterített ár nem borította el az ártéri szigeteket, magaslatokat, a lassú, fokozatos vízszint emelkedés elől pedig ki lehetett térni. Pusztító árvizek nehezen alakulhattak ki. A víz visszavezetése miatt a belvíz sem okozott gondot, az állandóan elborított területeket ennek megfelelően hasznosították.- A medréből kilépő víz a hordalékának nagyobb részét már a fokokban lerakta, így a fokok állandó tisztítása mellett az ártér feltöltődése kismértékű volt.- A szétterített és részben tározott víz segítségével rendszeresen meg lehetett öntözni az árteret, ki lehetett elégíteni a terület vízigényeit. E rövid, vázlatos ismertetésből és összehasonlításból is kitűnik, hogy a két módszer közül melyik alkalmazható hosszú távon. A XIX. századi folyószabályozások katasztrofális állapotokhoz vezettek, emellett lehetővé tették, hogy a településhálózat, az utak és a közművek a természeti adottságokat figyelmen kívül hagyva épüljenek ki. Ugyanez a térség mezőgazdaságára is vonatkozik. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az Alföldön a létfeltételeket egy, csak rövidtávon fenntartható, torz vízrendezés biztosítja, amelynek további működtetése és összeomlása egyaránt végzetes hatású. MOLNÁR GÉZA 21
