Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)
1991 / 1. szám
című vers-ciklusában a Duna élménye a legfőbb alakító eró' a történelem eseményei mellett. Jő a hajnal s a „víg Duna nyomfái koszorús fővel” indulnak eléje. Az 1741,-i Diéta című kilenc énekes kantátájában, mely a pozsonyi várban játszódik le, felvonul a király, Mária Terézia, az egész országgyűlés, a Hir, a Magyarok Karja és a Duna is. Az öreg Duna nádból, sárból, cserfából kötött koszorúval a fején. Feje, írja a költő, németesen, melle magyarosan, lába pedig törökösen van felöltöztetve. Hétágú villával egy oszlophoz áll, a habok tüstént lecsillapodnak, a muzsika elhal, a Duna, az ország jelképe megszólal s ezt kezdi mondani: Álljatok, egy kisded haladékra megálljotok itten Habjaim! e fényes várnak négy tornyai mellett: s e nemes országnak míg e városba sereglett Rendéihez szólok, csillapítsátok le dagálytok. Halljátok meg örök bércek, echózzatok erdők, Rengjetek óh partok, paloták zendüljetek öszve, a Duna szól - melly annyi kövér rétekre lefolyván Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz; a Duna szól - magyarok! szavamat fületekbe vegyétek. Kis János Hajósének a Duna hátán című szép versében, a 19. század- első éveiben, a dunai ember biztos, erős életérzését énekli, az érett férfi erejének nyugodt jegyeivel. íme a tiszta hang: Eléri végre sajkám Nyugalma szent helyét, Öledbe, drága dajkám Veszed fiad fejét. Örökre zöld virággal Fű zöd hajam körül; Halhatatlan ifjúsággal Jövő időm örül. A természetet Európában a romantika fedezi fel. A reneszánsz vonta félre a függönyt, aztán időnként húzogatták, lebbentgették a költők. A romanticizmus egyetlen rántással leszakította a függönyt: s a természet tele volt heves érzelmekkel, fújt, lihegett, kereste azt, amit nem az ember csinált, hanem ami a Teremtő kezéből jött ki, mint Rousseau magyarázta lelkendezve és hévvel. A természet pantheisztikus ízűvé vált, érzelmes embertelen tájjá. A végtelenség, a nagyszerűség, a sejtelmesség, az ősi, a viharokkal, holddal, áradó, zúgó folyókkal teli hegyvidék lép divatba. A 19. század húszas éveiben vagyunk. „Forr a világ bús tengere”. A preromantika csak a csermelyek iránt tanúsított érdeklődést, legfennebb hegyi patakokra pazarolta figyelmét. A romantikus költő a nagy távlatokat nyújtó, vidéket összefűző folyókra tekint, tágas, szabad, végtelen mozdulatok lehetőségeire. Baráti Szabó, Virág és főleg Csokonai határozott Duna szemlélete most domborodik ki igazán. A Duna a megújhodó nemzet szabadság-képzeteit társítja, szorozza és összeadja azt a végtelen sejtelmet a nemzeti erő szárnyalásáról, amit az Alföld nyújt. A magyar romantika a szabadság és egyéniség érzelmeit el tudta képzelni a vadregényes hegyek, dúlt felhős éjjelek, viharok nélkül. Puskin és Lermontov a síkságról utána mennek a Kaukázusba. Az angolok Skóciába; a franciák, svájciak, a németek az Alpokba, a csehek és lengyelek magános ormokra és mély erdőkbe bújnak, az ifjú szlovák költő a Tátrára néz. A magyar a déli napfényben fürdő Alföldre tekint. A kifosztott, törökdúlta tájon eszébe jut minden. Érzi, innen fog felszámyalni új életének ereje, értelme is. Borús kétségbeejtő, fekete képekből szakad ki bízó hite. Holott az európai romantika költői mind derűs, kedves színekből gyújtanak nótára. Romantikánk útmutatója, Kisfaludi Károly ily sötét színekből idézi az ébredező magyar tájból Mohács és Rákos történelmiségét. „A Duna szőke vizén hány rabok úsznak alá!” - kiált fel a Mohácsban. Arra tűnt el, délfelé, török járomban egész vidékek magyarsága. De a Duna sejteti már vele és kortársaival az építés és nemzeti csinosodás lehetőségeit is. Egyre inkább döntő földrajzi tényezőnek érzi. Fellép a Tisza is, fellépnek sorba a többi folyók, zengeni kezdenek a nemzedékek emlékezetében. De mindegyik csak a maga tája nevében beszél, akárcsak a vármegyék. A Duna viszont az egész ország nevében zúg, mint a nagy harang a kicsinyek közt. A haza folyama összefogja a tájakat, mint a reformkor nemzedéke az ország egyes részeit. A megújhodó hazában ilyen szimbólumok lényegesen hatnak. A költők észreveszik, hogy ez a folyam fejezi ki a nemzet életösztönét, a szabadhoz és erőshöz való ragaszkodását. És az egyéniség hatalmát. Most már nemcsak általánosságban, részleteiben is foglalkoztatja a Duna a magyar költő képzeletét, hasonlat-kereső szemét. A természet titkaival együtt így szabadul fel a táj, így fedeződik fel egy értelemmel a történeti hagyomány íze és a hazai életforma újabb európai hitelesítése. E látás legszebb példája Vörösmarty Mihály költészete. Duna-szemléletében ez az egyetemes magyar felfogás nyilvánul meg. Elbeszélő költeményeinek hátterében a Duna zajlik, történeti képeiket vele fűzi össze, színesíti és aláhúzza. Lírai alkotásaiban a Duna olyan részlet, mely az egészet jelenti: És a hullám, mint vérünk folyna, Athevülve járja a Dunát- mondja Liszthez írt ódájában, ott, ahol az ország sorsát érinti. Kisebb költeményei közül a Pozsonyról szóló, történelmi magatartásunkat idéző ,A búvár Kund”-ban a Duna a magyar megmaradás és siker döntő eleme és lehetősége, összenő már a nemzettel, mint a búvár a vízzel: Vésztüzben néha vízen át Henriknek látni táborát, S Pozsony kivillanaik; S ím a Dunából szírt gyanánt Egy ember, kit mély árja hányt, Sötétben felbukik. Árpád sírjához is csak a Duna lehet méltó keret, az országszerzőhöz az országszervező. Tömör, tökéletes ez a vers, illik mindkettőhöz: Menj harsogva, folyam! mely gyakran vitted emelve A győző seregét, zengj hadat álmaihoz; S melyet szerze, te légy, ország! az erősnek örök jel: Népvezető Árpád hamvai nyugszanak itt. A szekszárdi Garay János a Vaskapu szabályozásának gondolatát hőskölteménybe fonja a hősnek, Drávatető Vasnak halálával hozza kapcsolatba. Széchenyi nagy Duna-terveit ugyanily lelkesedéssel énekli meg az eperjesi Kerényi Frigyes. A Lánchíd alapkövének letételéről verset ír, dicséri benne a szellem diadalát, a nemzeti összeállás döntő erejét. A büszke, vén Duna, írja, békén lehajtja nyakát s hagyja, hogy a híd győzelmi íve fogja át. (Folytatás a következő számban.)
