Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)

1991 / 5. szám

ják a fővárosi hidakat. Ez be is következett, telje­sen értelmetlenül, amikor az oroszok már régen idebenn voltak... Tartalékos zászlós lettem, nem kellett, negyven kilogrammos hátizsákkal napi negyven kilométert gyalogolni. Feladatom volt, annak vizsgálata: mi lesz, ha a hidak megsemmi­sülnek s jeges ár vonult le a Dunán: Hogyan me­nekülhet meg a főváros? Szerencse, a szerencsét­lenségben: csupán a náci bosszú, a hidak felrob­bantása történt meg, az ár elmaradt... ” 1945-től 1948-ig a fellélegzés, a szabadság, az újjáépítés lendületes időszakát élte az ország. De szinte fel sem ocsúdhatott, máris sanda, gya ­nús pillantások, mondvacsinált rágalmak közé keveredvén, sokak éveket adtak az életükből avagy életüket áldozták a remélt szebb jövőért. Mosonyi Emil is „le lett káderozva’.’ S mivel műltjában nem találtak kivetni valót, munkájá­ban visszatérhetett szeretett folyójához a Tiszá­hoz, a tiszalöki vízlépcső, Kisköre megvalósításá­hoz. Szőke folyónk múlt századbeli, Vásárhelyi Pál által végzett szabályozásáról beszélt az aka­démiai tanácskozáson is, megannyi érvvel cáfol­ván azokat, akik Vásárhelyi munkásságát meg­kérdőjelezték, megkérdőjelezik. „A tiszai vízlépcső gondolatáról csak annyit: mélységesen tévednek, akik „sztálini tervként” könyvelik el. Ez ostobaság! A vízlépcsőről már a harmincas években komolyan töprengtek, és Horthy Miklósról sok mindent el lehet mondani. De azt, hogy sztálinista lett volna, aligha! Széche­nyi és Vásárhelyi múlhatatlan érdemeiről hossza­san szóltam az Akadémián. Tán elegendő azt megismételnem: ők és utódaik környezetvédők voltak, csupán azzal a kiegészítéssel, hogy ezt a »titulust« egy évszázaddal elkésve vezették be. A pusztító árvizektől mentették meg az embert. Ne felejtsük el, hogy az ember védelme is környezet­védelem. ” Ez, a napjainkban mind nagyobb jelentőséget kapó kifejezés ott sej lett a Duna vízerejének hasz­nosítási kérdésében is. Mosonyi Emil reggel a Műegyetem professzoraként kezdte a napot, hogy még délelőtt a Víziterv igazgatójaként is dolgozzon a kormány utasításán, a Csehszlováki­ával közösen létrehozandó vízi létesítményen. A professzor-tervező arra hívta fel a figyelmet, hogy meg kell vizsgálni a leendő vízierőmű min­denféle környezeti hatását. Az 1956-os forrada­lomban betöltött „szerepe” mellett a leendő vízie­rőmű okozta vesztét. „A diákok a forradalmi bizottságba választot­tak, ami miatt utóbb, azonnali hatállyal ki is tet­ték szűrömet az egyetemről. A Dunával, bár ala­csonyabb poszton, a tervező vállalat igazgatóhe­lyetteseként, továbbra is kapcsolatban marad­tam. De nemsokára, sajnálatos módon, nézetelté­résbe keveredtem Dégen Imrével. A békeszerző­dések értelmében ugyanis a csehszlovák és a ma­gyar határvonal a hajózható Duna középvonala. Ha a szomszédok üzemvízcsatornája megépül, mondtam, az lesz a hajózható Duna, azaz a ma­gyar határ feljebb kerül. Valóságos bűn volt ilyet állítani. A továbbiakban már csak mint titkár dolgozhattam Dégen Imre mellett. ” Sorra kapta a megtisztelő külföldi meghíváso­kat, egyebek közt a FAO-tól, de csupán egy-két hetes utazásokat engedélyeztek számára, mivel nem lépett be a pártba. Egyre nehezebben viselte el az akadékoskodásokat. Mígnem éppen Rómá­ban tartózkodván, Karlsruhe műegyeteméről, és külön a tartományi kultuszminisztertől is érke­zett a felkérés: vállalja el a vízépítési tanszék és a világhírű hidraulikai laboratórium vezetését. Bármennyire is fájdalmas volt, feleségével úgy döntött, nem térnek vissza Magyarországra. 1965-től végre szabadon munkálkodhatott. Bejár­ta szinte az egész világot, kitüntető címeinek, el­ismeréseinek se szeri, se száma. Az utóbbi idő­ben, hogy Magyarországon rehabilitálták, gyak­ran jön a Karlsruhe-kömyéki otthonából — ha­za. „Olyan vagyok itt, mint a görög Janus. Örü­lök, hogy az ország szabad, boldog vagyok hogy barátaimmal lehetek, hogy tanítványaim nem fel­ejtettek el És megörvendeztet a kivilágított Lánc­híd látványa. Fáj viszont a hazai szegénység, ami ugyan minden rendszerváltozásnak velejáró­ja. Különösen bánt a tudatlanság, az a zűrzavar, amit a tudományos életben tapasztalok; hogy ke­verednek a szakmai és a politikai kérdések, ami nem vezet jóra. ”-ek-20

Next

/
Oldalképek
Tartalom