Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám
г A szennyvízből kinyert hulladék gyűjtése, kezelése, hasznosítása, ártalmatlanítása BEVEZETÉS A „hulladékprobléma" világjelenség A hulladékok megfelelő gyűjtése, kezelése, hasznosítása, ártalmatlanítása korunk egyik legnagyobb gondja. A növekvő népesség, a felhasznált anyagféleségek bővülése, a változó fogyasztói magatartás nehezítik e gond megoldását. A hulladékkezelés globális probléma, mert világszerte termelnek hulladékot. De egyben lokális probléma is, mivel globális hulladékáramlás nem létezik. Azoknak a döntéseknek az összessége, amelyeket a helyi és az állami hatóságok hoznak a hulladékkezelésről, kihat a világ energiaegyensúlyára, az atmoszféra melegedésére és a környezetbe jutó hulladékok mennyiségére. Befolyásolja a nemzetközi kereskedelmi mozgásokat és az adósságok halmozódását is. A világon szinte mindenhol gyorsabban nő a hulladék mennyisége, mint eltávolításának és kezelésének a lehetősége. (2.) A hulladékok keletkezésének üteme azonban ellentétes tendenciákat is rejt magában. Csak egyegy példát kiragadva: a magasabb jövedelmű társadalmak, amelyekben a falusi lakosság aránya kisebb, lényegesen több szemetet termelnek fejenként, mint a fejlődő országok. New York lakói például minden évben testsúlyuk kétszeresét dobják ki hulladék formájában. (12.) Ugyanakkor a fejlett országok — a magasabb jövedelmű társadalmak — fajlagosan is nagyobb öszszegeket fordíthatnak a hulladékok keletkezésének visszaszorítására, megfelelő preventív intézkedések bevezetésére, szemléletformálásra, környezetbarát és hulladékszegény gyártástechnológiák elterjesztésére, hulladékvisszanyerési és -újrahasznosítási eljárások kifejlesztésére. Mindezekkel már eddig is fontos kezdeti lépéseket tettek például az iparból származó veszélyes hulladékok mennyiségének mérséklése érdekében. A hulladék és a szennyezőanyag fogalma Mit is értünk a hulladék fogalmán? Sokan és sokat vitatkozunk a helyesnek elfogadható definíción. Egyetérthetünk abban, hogy hulladékoknak nevezzük azokat az emberi tevékenységekből származó, visszamaradó, képződő anyagokat, amelyeket a termelőjük (tulajdonosuk) sem saját tevékenységében felhasználni, se más számára értékesíteni nem képes. (10.) A hulladék fogalmában alapvető fontosságú momentum a hasznosithatatlanság, vagyis az, hogy a hulladék a tulajdonos számára értéket gyakorlatilag nem képvisel. A hasznosíthatatlanságnak több oka lehet. Az egyik például, hogy nincs olyan eljárás az adott vállalatnál, és műszaki okok miatt a kifejlesztésre sincs remény, ami segítségével a hulladékban lévő anyagok hasznosulnának. Egy másik ok, hogy bár ilyen eljárás létezik, vagy létezhet, annak alkalmazása gazdaságilag nem reális — nem hozza meg a minden vállalkozáshoz szükséges eredményt. A technika mai fejlettségi szintjén alig tapasztalható olyan hulladékkal kapcsolatos probléma, ami műszaki okok miatt megoldhatatlan lenne. Ebből viszont az következik, hogy a hulladék fogalom fontos gazdasági tartalommal is rendelkezik. A másik megállapítás, hogy a hulladék emberi eredetű. A természet — legalábbis emberi mértékű távon — hulladékmentesen „működik”. Az előzőekben definiált hulladék fogalom az eddigi tapasztalatok szerint a gyakorlati életben jól megállja a helyét. Határt kell azonban húzni a hulladékok és az emberi tevékenységben felhasznált anyagok között, hiszen a hulladék egyik kritériuma a hasznosíthatatlaság. Ami hasznosítható — tehát belőle, vagy felhasználásával hasznos, értékesíthető termék állítható elő — az vagy melléktermék (ezért már maga a termelő, tulajdonos is képes értékesíteni vagy hasznosítani), vagy másodnyersanyag (ez viszont sokszor csak valamely új tulajdonos számára — esetleg nála is átalakítás után — értékes anyag). A hulladék, illetve a melléktermék, másodnyersanyag-halmazok között a kapcsolat természetesen dialektikus, a hatás dinamikus. A legtöbb anyag, anyagegyüttes a körülményektől függően bármelyik halmazba tartozhat — a pillanatnyi kategóriát csak a körülmények részletes ismeretében lehet eldönteni. Határt kell húzni a hulladékok és a környezeti elemek, illetve a hulladékok és a szennyezőanyagok között is. Elvként szokták hangoztatni, hogy a környezet elemei (viz, levegő, talaj, élővilág, táj, települési környezet) szennyezett állapotban sem tekinthetők hulladéknak, csak a szennyező anyagok hordozóinak. Ez így egyértelmű is lehetne, azonban — főként jogi okok miatt — a szennyezettsége következtében kitermelt talajjal a mai gyakorlat szerint kivételt kell tennünk és hulladéknak tekintjük. Igazán nem tisztázott az sem, hogy a víznek „mennyire kell szennyezettnek lenni”, milyen koncentrációban tartalmazhat szennyező (mérgező) anyagokat ahhoz, hogy már hulladéknak fogadjuk el. (Ez utóbbi felvetésből adódó bizonytalanságot e cikk címe is magában rejti, mely bizonytalanságot a későbbiek során megkísérlek érvekkel alátámasztva, más aspektusból közelítve feloldani.) Ezzel azonban felvetődik a határvonal folytatása is. A hulladék a környezet egyes elemeibe kerülve valami módon rendszerint szétoszlik, és minőségrontó szennyező anyagként jelenik meg. Míg a határvonal eleje meglehetősen egyértelmű, mondhatni abszolút, a folytatás — a hulladék és a szennyező anyag közötti szakasz — dialektikus. A két fogalom akár egy anyag (anyagegyüttes) esetében is minden nehézség nélkül, sőt egy folyamaton belül többször is átmehet egymásba. Vegyünk egy konkrét példát: a szálló hamu a tüzelési folyamat egyik hulladéka; ha a füstgáz magával ragadja, légszennyező anyag lesz belőle; ha elektrosztatikus porleválasztóval szeparálják, újra hulladéknak tekintjük; ha lerakás után a szél elragadja vagy bizonyos komponenseit a savas eső kioldja, azok ismét szennyező anyagok lesznek. A vízgazdálkodási gyakorlatban szennyező anyagoknak tekintjük mindazon anyagokat, amiket a termelő (szennyvízkibocsátó) technológiai szükségszerűségből, higiéniai szempontok alapján, gazdaságossági megfontolásból és — sajnos gyakorta — kényelmi okokból a vízzel szállíttat tovább. A szennyvizek tisztítása (kezelése) rendszerint olyan, elsősorban viz- vagy talajszennyezés megakadályozását célzó preventív műszaki intézkedés, amelynek az a lényege, hogy az ismert (vagy jól becsült) befogadói természetes tisztulóképesség következtében feldolgozhatónál nagyobb mennyiségű (és már kárt okozó minőségű) idegen anyag befogadóba jutását gátoljuk meg. Közismert, hogy a természetes tisztulóképesség kizárólag szigorúan meghatározott kvantitatív és kvalitatív terhelési határok között érvényesülhet. A szennyvíztisztítás (-kezelés) során tehát ezeket a „többlet”-szennyező anyagokat — arra alkalmas módon — le kell választani a szennyvízből. Amennyiben az így leválasztott anyagok a korábbiakban részletezett kritériumokat kielégítik, hulladékoknak kell ezeket tekinteni. Természetesen, mint ahogy a „klasszikus” értelemben vett hulladékok között megkülönböztetünk termelési, települési és veszélyes hulladékot, ennek megfelelően a vízkezelés, ezen belül a szennyvízkezelés során leválasztott anyagok is hasonlóan kategorizálhatók. Akkor pedig ezekre is — lévén hulladékok — a hulladékkezelésre vonatkozó megfontolások és szabályok érvényesek. Ezek után az üzemi vízgazdálkodási rendszer általános alapmodelljén (4., 6
