Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám
Hírek a nagyvilágból Hulladékgazdálkodási politika az NSZK-ban Az a vita, amelyet az 1970-es évek elején a Római Klub kezdeményezett a gazdasági növekedés határairól, fordulatot jelentett a „hulladékfilozófiában" is. Az NSZK-ban az 1971-es környezetvédelmi program és különösen az 1975. évi hulladékgazdálkodási program először ismeri el a hulladékot gazdasági problémaként. 1975-ben a törvényhozó kerettörvényt alkotott. Ennek nyomán felmérték a hulladékgazdálkodás helyzetét. A statisztika nemcsak óriási tömegű civilizációs hulladékot mutatott ki, hanem a cselekvés sürgős szükségességét is. A törvény számos konkrét rendelkezést is tartalmaz. A program a hulladékkezelő létesítmények felállítása céljaira beruházási támogatást, hiteleket és adókedvezményeket irányzott elő. Ezzel szemben teljesen hiányoztak a piacgazdasági eszközök (illetékek, bírságok). Az 1977. évi első hulladéktörvény központjában is a hulladékok szabályszerű tárolása áll. Csak egy szempontból foglalkozik a hulladékok csökkentésével, mint céllal, mégpedig a még ma is időszerű 14. cikkben, amely kimondja azt is, hogy az üzemi megbízott feladata a hulladékok hasznosítása. Csak az 1986. évi hulladéktörvény teszi meg az első lépéseket a hulladékgazdálkodás felé. A szövetségi környezetvédelmi miniszter az évszázad feladatának tekinti az összes hulladékjogi szabály összesítését egy technikai útmutatóban, amely vonatkozna nemcsak az ipari és háztartási, de a különleges hulladékokra is. A fent említett 14. cikk a hulladékok kiküszöbölését, csökkentését és hasznosítását szolgálja. Ahol a 14. cikk rendelkezései nem elegendők, ott külön rendelkezéseket kell életbe léptetni. így például az 1987. évi fáradtolaj-rendelet fontos lépés a káros anyagokat tartalmazó hulladékok kiküszöbölése és hasznosítása terén. A 14. cikk szigorúságát egyébként az ipar már tapasztalta is, különösen a csomagolási ágazat. Egy világszerte ismert üdítőital-konszernnek a kooperáció fenntartása végett ki kellett vonnia a forgalomból az állítólag újrafeldolgozásra alkalmas műanyagpalackjait. A hulladék elhelyezésére szolgáló helyek egyre csökkennek, a hulladéktemetők és hulladékégetők engedélyezési eljárása egyre hosszadalmasabb. A hulladékokat már a keletkezésükkor csökkenteni kellene, ezért arra kellene ösztönözni, hogy minél kevesebb hulladék keletkezzék . . . (Eickeier, R. és Schürman H. J.: Politik der Müllbewirt schaftung ist erst anstatzweise verwirklicht.) (Handelsblatt, 1989. 164. sz. augusztus 25—26.) A környezetvédelem új lehetőségei? Az Egyesült Államok legnépesebb államában, Kaliforniában évi 3 milliárd dollárt szándékoznak költeni az új, minden eddiginél szigorúbb környezetvédelmi jogszabályok gyakorlati megvalósítására. A hatvanas évektől kezdve Los Angeles ragadta magához a kezdeményezést a gyilkos szmog elleni küzdelemben, s az akkoriban hozott törvények modellül szolgáltak világszerte Japántól Angliáig. A világváros speciális légszennyeződési problémái azonban nem szűnnek meg, sőt, az elmúlt években 75 napon keresztül anynyira rossz volt a levegő, hogy az iskolás gyermekeknek, valamint a szív- és keringési panaszokkal küzdő felnőtteknek azt javasolták, maradjanak otthon. Olykor az ipari tevékenység korlátozására és a gépkocsiforgalom önkéntes mérséklésére is sor került. Az évtizedes környezetvédelmi kampány ma már kifulladt, s Reagan volt elnök hivatali időszakát hibáztatják azért, mert nem ösztönözte kellően a környezet védelmében történő törvényhozási lépéseket és a konkrét intézkedéseket. 1984-ben Mark Abramowitz környezetvédelmi aktivista pert indított a Környezetvédelmi Hivatal ellen, mert az nem gondoskodik az országos levegővédelmi szintek betartásáról az államban. Eleinte a bíróság nem akart érdemben foglalkozni az üggyel, de az évek során annyira támogatták a felperest a legkülönbözőbb magánszemélyek és szervezetek, hogy átfogó terv született a környezet védelme érdekében. Az egyik szakértő megállapítja: „Ez mindenkit érint... a legnehezebb lesz meggyőzni az embereket, hogy változtassanak életmódjukon." Egyetlen nyári napon az ártalmatlannak tűnő grillsütők öt tonna mérgező szerves anyagot bocsátanak a levegőbe. Természetesen a gépkocsik és gyárak által okozott szennyezés ennek sokszorosa. Az új szabályok szerint minden 25 személynél többet foglalkoztató vállalatnak tervet kell készíteni annak érdekében, hogy a természeti környezetet miként tudja az eddiginél hatékonyabban védeni. (Sunshine State plans a green future.) (Observer, 1989. szept. 3.) Környezetadó Olaszországban Az olasz környezetvédelmi miniszter, G. Ruffolo bejelentette, hogy környezetadó bevezetésén dolgoznak, amely 1990-től a költségvetés integráns része lesz. A miniszterelnök ehhez már hozzájárult, de az egyes miniszterek álláspontja még kétséges. A környezetadó bevezetésénél szigorúan és következetesen alkalmazni fogják az ún. „okozó elv”-et, amely szerint „az fizet, aki piszkít”. Az ipari vállalatok mellett tehát a magánháztartások is fizetni fogják ezt az adót. Az adóból eredő bevételeket, nem kizárólag ugyan, de minden esetre nagyobb részt, célhoz kötött felhasználásra kell fordítani, vagyis a környezet védelmére, illetve tisztább technológiák bevezetésére. Kétségtelenül Olaszországnak óriási lemaradást kell behozni környezetvédelmi politikájában, gondoljunk csak az ez évi algakatasztrófára az Adriai-tengeren. Ebből a szempontból a fokozott környezetvédelemre irányuló szándékot csak üdvözölni lehet és mindenesetre feltételezhető, hogy sem az állampolgároknál, sem az iparban nem fog találkozni legyőzhetetlen ellenállással. A pénzügyi intézkedések azonban csak akkor lehetnek hatékonyabbak, ha végrehajtásuk végső soron gazdasági ösztönzést nyújt a környezet kíméléséhez, mind a termelésben, mind a fogyasztásban, és ha az állam az adóbevételt következetesen és kiázrólag a környezet védelmére fordítja környezetkímélő beruházásokhoz való hozzájárulás formájában . . . (Italien will eine Umweltabgabe einführen.) (Neue Zürcher Zeitung, 1989. szeptember 1.) A környezeti ártalmat okozó személy felelőssége A Közös Piac Bizottsága arra törekszik, hogy a közösség széles körére kiterjedő felelősségi jog érvényesüljön a hulladékkibocsátókkal szemben. Ezért megfelelő javaslattal fordult a tagországokhoz. Olaszország szerint az az elv legyen a cél, hogy a környezetszennyezőket fizetésre kötelezzék. Egy sor más országban az okozatossági felelősség elve már benyomult a hazai jogalkotásba. Néhány közös piaci országban az új értékelést a bíróságok gyakorlatában kívánják érvényesíteni. A Bizottság a bírósági gyakorlat egységesítését tartja szükségesnek, mert különben növekednék a hulladékexport veszélye azokban az országokban, amelyekben kevésbé szigorú rendelkezések vannak. Az okozatosság elvét célszerűnek tartják a „legnagyobb valószínűség” esetében is alkalmazni, mivel a Bizottság véleménye szerint százszázalékos kapcsolat csak a legritkább esetben bizonyítható. 4
