Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 2. szám
Annak igazolására, Hogy milyen mély erkölcsi tartás jellemezte már a régmúltban is egyes népek együttélését a természettel, idézzük fel a következő szanszkrit imát: „Óh, hegység-keblű, óceán-ölű földanya, bocsásd meg, hogy taposunk rajtad!" Milyen megható is az ebből a kis imából kicsendülő, a természet irányában megnyilvánuló szelíd alázat, mely olyan korban élő nép felfogását tükrözi, amikor az élővilágban bekövetkezett károsodások a mostaniakhoz képest még elenyészőek voltak, A fenyegető ökológiai katasztrófa Hol is tartunk napjainkban? Erre válaszunk röviden az, hogy Földünket ökológiai katasztrófa fenyegeti és ezáltal veszélybe került annak lakhatóvá tétele. Egyre riasztóbb híreket kapunk arról, hogy nagy ütemben szennyeződik az atmoszféra, veszélyben az ózon-réteg, rohamosan romlik a vizek és a termőtalaj minősége, fokozódó gondot jelentenek az urbanizációs ártalmak stb. és mind ezek következtében pusztul a növény- és állatvilág és egyre több kór leselkedik az emberre. A kialakult bajok okait vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy ezek között az előrelátás hiánya és a Föld természeti kincseinek kimeríthetetlenségéről vallott nézet áll az élen. A természeti erőforrások stratégiailag át nem gondolt igénybevételének folyományaként a természetben megbomlanak az évezredek során kialakult arányok. Ennek következménye pedig az, hogy zavar keletkezik a bioszféra regenerálódásának természetes folyamatában. Arról van szó ugyanis, hogy az ökológiai rendszer önszabályozása a túlzott igénybevétel miatt sok esetben megszűnik. Az egyre gyorsuló fejlődés hatására az egyik oldalon egy állandóan növekvő gazdasági potenciál áll. A társadalom egyre többet fogyaszt a természetből, annak erőforrásaiból. Ezzel szemben a másik oldalon áll Földünk véges, korlátozott tere és lehetősége, amely egyre érezhetőbb korlátokat szab a művi környezet minden határon túli kiterjesztésének, a természeti erőforrások kitermelésének. A jelenlegi környezeti krizís egyik fő oka az, hogy nagy mennyiségű nyersanyagot veszünk ki Földünkből, új szintetikus anyagokat teremtünk belőle, majd ezeket és gyártási melléktermékeket újra visszabocsátjuk a környezetbe. Ez igen sokszor kártékony, környezetszennyező anyagok akkumulálódásához vezet, mivel ezek nem képesek visszatérni bolygónk ökológiai rendszerébe. Az intenzív energiafelhasználás következtében évszázadunkban mintegy 360 milliárd tonna szén-dioxid került a levegőbe, amely máris nagy hatással van a Föld energia-háztartására. Az üvegház-hatásnak tudhatok be például azok a pusztító erejű viharok, amelyek ez év első hónapjaiban végigsöpörtek Nyugat-Európában. Egyes kutatók szerint, ha megállna a légszennyezés, akkor mintegy 150 évre lenne szükség a „normális” állapotok viszszaállítására. Ipari és háztartási szennyvizekkel, detergensekkel, peszticidekkel, olajjal szennyeződnek a tavak, folyók és tengerek. Az újonnan létesülő ipari települések, városok, üdülőterületek, víz- és gázvezetékek, autópálya- és útépítés következtében Földünkön nagymértékben csökken a mezőgazdasági művelésre alkalmas földterület, csökken a természetes növényzettel, erdőkkel, rétekkel, mocsarakkal borított táj. A különböző szennyező anyagok, valamint a túlzott mértékű műtrágyázás és a megnövekedett mennyiségű növényvédő szerek világszerte hatással vannak a talaj élővilágára és a magasabb rendű növényzetre. A környezet fokozódó terhelése, szennyezése következtében növekednek az emberiségre káros, ún. civilizációs ártalmak, Az emberi szervezet sokirányú, fokozott megterhelése következtében mind gyakoribb a gyomorfekély, a szívinfarktus, az idült légúti betegségek, a neurózis stb. Gyakran különböző kémiai hatóanyagok kerülnek az emberi szervezetbe. Fokozódik a növény- és állatvilág terhelése. Európában a nagyvárosok és ipartelepek közelében a virágos növények mintegy 6—-17%-a tűnt el, és ezeken a területeken a fajok 50%-át fenyegeti a kihalás közvetlen veszélye. Az ENSZ különböző szervezeteinek szakértői által végzett felmérések és becslések szerint — ha a körülmények nem változnak — évezredünk végére kipusztulhat évente ezer faj. Mások azt állítják, hogy ebben az évtizedben Földünkön naponta legalább egy faj kipusztul, ami — ha a trópusi erdők pusztítását nem sikerül megállítani — napi 5—6-ra emelkedhet. A fajok pusztulásának felgyorsulása következtében az ezredfordulóra a kihalt vagy végveszélybe kerülő fajok száma elérheti az egymilliót. Ha figyelembe vesszük, hogy a földi élet létrejötte óta a természet fajképzési sebessége viszonylag alacsony volt, mivel eddig átlagosan 20—40 év kellett egy-egy új faj megszületéséhez, a jelenlegi helyzet tarthatatlannak tűnik. Fenti számok alapján évtizedünk minden 24 órájában annyi faj pusztul ki, amennyit a természet átlagosan 30 év alatt hozott létre, vagyis a fajok pusztulása tízezerszer gyorsabb, mint azok születése. Az ezredfordulóra esetleg kipusztuló fajok előállításához a természetnek 30 millió évre volt szüksége, kipusztulásuk viszont mindössze néhány száz év „eredménye”. A geológiai időszakok alatti fajfejlődés és a környezetszennyezés folytán bekövetkező pusztulás között történő szembeállítás azért is fontos, mert a geológiai időszakok alatt lezajló évmilliókig tartó evolúciós változások során az „elöregedett” és az élővilágból eltűnt fajok helyére a természet újabb fajokat állít, tehát a fajok eltűnése együtt jár újabb és újabb fajok kialakulásával, ezzel szemben a napjainkban bekövetkező változások végérvényesek, a fajok egyszer s mindenkorra kihalnak, utódok nélkül maradnak és így megtörik az evolúciós sor. Fentiek meggyőző erővel igazolják, hogy a Föld természeti erőforrásaival elkövetett pazarló bánásmód milyen óriási károkat okozott. Intő figyelmeztetés ez arra, hogy a természet egyik elemével sem szabad rablógazdálkodást folytatni. Ha a természettől ma valamit elveszünk, mindig vegyük számításba annak jövőbeni következményeit. A természetet barátként kezeljük, s ne akarjuk azt minden áron legyőzni. Az ember és a természet közötti viszony mikénti alakulásával kapcsolatban igen jó tanulságul szolgálhatnak Szent- Györgyi Albert alábbi gondolatai: „A természet hatalmas, az ember kicsi; az emberi élet jellege és színvonala mindig az embernek és természetnek a viszonyától függött, attól, mennyire volt képes megérteni a természetet, és erőit saját hasznára fordítani” — írja a világhírű tudós Az élő állapot c. könyve egyik fejezetének bevezetőjében, majd így folytatja: „Minden faj fennmaradása attól függ, milyen mértékben képes alkalmazkodni a környezetéhez. Minden más élő fajhoz hasonlóan az ember is ahhoz a világhoz alkalmazkodott, amelyben kialakult. Ez a világ — mondjuk, százezer esztendővel ezelőtt — végtelenül egyszerű volt, és egyszerűek voltak a problémái is. A legfőbb kérdés az volt, hogyan lehet napról-napra életben maradni, élelmet, védelmet találni ... Az ember életkörülményei annak arányában javultak, amint megtanulta formálni, használni az eszközöket. Felfedezte a tűt, a kereket, az íjat, a tüzet, a fémeket, a cserépégetést, stb. ezek jelezték a primitivitásból felfelé vezető út állomásait. Ezek a felfedezések az ember mindennapi tapasztalatain alapultak. Mindössze az emberi értelem magános csúcsai, az egyiptomi és görög-római világ képviselői kísérelték meg szórványosan érteni is a természetet. Az ókori tudomány nem változtatta meg az emberi életet. A klasszikus tudomány — néhány évszázadnyi latens periódus után — a XIX. században elvezetett az ipari forradalomhoz, amely nagyot lendített az emberiség életszínvonalán. Lendített rajta, de nem hozott minőségileg újat. A tűt már évezredekkel ezelőtt ismerték, a szövőgép csak gyorsabban és jobban tudott szőni. Hasonlóképpen a vasút — a vasparipa — csupán megelőzte a lovat és kényelmesebbé tette az utazást, de egészében a világ képe változatlan maradt. Századunk fordulóján négy fontos felfedezés jelezte az emberi történelem új szakaszának a kezdetét. Ismertté váltak az X-sugarak (1895), az elektron (1895), a radioaktivitás (1896) és a kvantum (1900), ezeket a felfedezéseket nemsokára követte a relativitáselmélet (1905). Az úi felfedezések közül egyik sem volt — és nem is lehetett — érzékszerveink által érzékelhető. Az ember körül egy olyan világ bontakozott ki, amelyről azelőtt sejtelme sem volt, amelyről érzékszervei semmilyen információval nem szolgálhattak számára. 2
