Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám
mazása nélkül kötelezőnek rendeli az előírt szabályok megszegése esetén a veszélyes hulladék bírság alkalmazását. Az alkalmazás első öt évének tapasztalatai azt mutatták — szemben minden elméleti megfontolással —, hogy a „kíméletlen” szigor eredményes volt, a termelők túlnyomó többségének figyelmét fölhívta a problémára, javította az önkéntes jogkövetést. A behajtott veszélyes hulladék bírság (amely évente 100— 120 MFt nagyságrendű volt) a másodlagos elosztás eszközeként működött és működik jelenleg is, mint a Központi Környezetvédelmi Alap része, és lehetővé tette a nemzetközi viszonylatban egyébként rendkívül alacsony költségvetési támogatás kiegészítését. Ezzel vált lehetővé, hogy a veszélyes hulladék kezelő telepek hálózatába tartozó beruházások (feltétel nélkül) 30%-os, más hulladék kezelési beruházások (különféle feltételek mellett) 25%-os vissza nem térítendő támogatásban részesüljenek. így tehát a veszélyes hulladékok esetében — ha rossz arányokkal is — mind a szankcionálás, mind az ösztönzés megvalósult. A többi hulladékok esetében — ezzel ellentétben — teljesen szankciómentes támogatási rendszert hívtak életre a 70- es évek végén a technológia korszerűsítési és a hulladékhasznosítási programok formájában. A 80-as évek első felében, amikor a direkt támogatásra még sikerült pénzt biztosítani a költségvetésből, mindkét program jó ütemben fejlődött és néhány igen biztató eredményt hozott. Ez időben — egy igen helyes felismerés nyomán — ezeket a programokat ráfordítás csökkentő programoknak is nevezték. Mégis — jellemzően korábbi gazdasági gyakorlatunkra — az évente több száz milliárdos költségvetési támogatás keretében nem sikerült módot találni arra, hogy ezek a programok öt évenként a néhány milliárdnyi támogatásukat megkaphassák. Ennek megfelelően mára gyakorlatilag megszűnt ezen programok működése. Hasonlóképpen szankciómentes támogatási rendszer alakult ki a települési hulladékok elszállítása és kezelése területén is. A szolgáltatás teljes költségét ugyanis — szintén politikai megfontolásokból — nem terhelték át a lakosságra. Számonkérés, szankcionálás hiányában a tanácsok viszont csak a legszükségesebb támogatást adták és adják (kivétel a főváros) és ezért fordulhat elő, hogy pl. a települési szilárd hulladék lerakásának alig több, mint 5%-a felel meg a környezetvédelmi és közegészségügyi előírásoknak. Az új adórendszer bevezetésével lehetőség nyílt volna a korábbi direkt támogatás mellett arra, hogy a világ valamennyi fejlett gazdaságú országában sikeresen alkalmazott adókedvezményes (és pótadós, természetesen) támogatási, illetőleg szabályozási rendszer kialakulhasson. A környezetvédelmi és ezen belül a hulladékgazdálkodási tevékenységeket segítő adókedvezmények köre azonban olyan szűkre sikerült és olyan szerencsétlenül került kialakításra, hogy pl. a hulladékhasznosítás tekintetében szabályos ellenérdekeltséget gerjeszt. Egyébként az adóhoz hasonlóan lényegében kimaradt a többi gazdasági szabályozók (hitel, kamat stb.) ilyen célra való felhasználása is. Egyed ül i kivétel a veszélyes hulladék kezelő telepek országos hálózatába tartozó létesítményekhez biztosított 30%-os kedvezményes kamatozású hitel (állami alapjuttatás). A fentiek alapján tipikusnak tekinthető, hogy az adókedvezmény esetén reálisan (—jövedelmezően) megvalósítható hulladékhasznosító beruházások rendre elmaradnak. Ez szép példája annak, hogy a pénzügyi kormányzat mennyire nem ismerte föl eddig saját érdekeit, hiszen ha a beruházásból nem is jutna adóbevételhez (mint ahogy a beruházás elmaradása esetén sem, tehát a helyzet azonos), a beruházás megvalósulása egy sor kedvező következményével élénkítőleg hathatna a gazdaság egy részére (ami a beruházás elmaradása esetén nem következik be). 4.3. A szabályozás jövője Az ma már nem, vagy alig vitatható, hogy a hulladékgazdálkodás — különösen a három alaptevékenység (megelőzés, hasznosítás, ártalmatlanítás) mindenkori optimális aránya esetén — a környezet szennyezés elleni védelmének és a természeti erőforrásokkal való gazdálkodásnak a legfontosabb eszköze. Másrészt lassan az is közismerté válik, hogy az ésszerű hulladékgazdálkodás — mint az anyaggazdálkodás része — jelentősen növeli a termelés hatékonyságát, gazdaságosságát (Id. előző fejezetet). Ezeket figyelembe véve elengedhetetlenül szükséges, hogy a hulladékok káros hatásai elleni védelem korszerű, egységes, átfogó és kellően magas szintű szabályozással kerüljön megalapozásra. A szabályozási munka folyamatban van, a szabályozási koncepció hamarosan vitára kész állapotban lesz. A koncepciónak akárcsak nagy vonalakban történő ismertetése is túllépné jelen dolgozat kereteit, ezért itt csak a szűkebben vett gazdasági vonatkozásokra szeretnénk kitérni. Első megállapításként leszögezhetjük, hogy az új szabályozásnak az ösztönzést és a szankcionálást a jelenleg a veszélyes hulladékoknál meglévőhöz képest fordított arányban kell tartalmaznia, abból az alapelvből kiindulva, hogy „mindent szabad, ami nincs külön megtiltva". Ennek megfelelően a hulladékos szabályozásnak kell felsorolnia azokat a gazdasági preferenciákat (adó, hitel, vám stb.), amelyek alkalmazása felgyorsítja a hulladékgazdálkodást. A hulladékbírságot, mint szankciót csak néhány nagyon fontos vagy súlyos egyedi esetben látjuk alkalmazhatónak. A másodlagos elosztás lehetőségének fenntartása céljából sajátos, de átfogó és piackonform szabályozási eszközként látjuk indokoltnak bevezetni az anyagfelhasználási járulék intézményét. 4.4. Az anyagfelhasználási járulék Az anyagfelhasználási járulék koncepciójának kidolgozásakor a már évek óta szóban forgó környezethasználati-díj ötletéből indultunk ki. Hiszen — mint jelen dolgozat 2.1. pontjában kifejtettük — a környezet használatának két markáns formája van: a természeti erőforrások elsajátítása, kiaknázása, valamint az elhasználódott anyagok hulladék formájában a természetbe való visszavezetése. Természetesen a környezet használatának számos más formája is létezik (zajkibocsátás, a táj megváltoztatása stb.), sőt olyan is van, amiért ma is díjat kell fizetni (a föld vagy a víz bizonyos módon történő használatáért). A leglényegesebbnek mégis az ember által indukált anyagáramlást lehet tekinteni, és így az anyagfelhasználási járulék a környezethasználati díj egyik formája lehet. Az anyagfelhasználási járulék legegyszerűbb, (valószínűleg még messze nem végleges) koncepciója szerint a járulék mértékének meghatározása terén figyelemmel kell lenni — a felhasznált anyag minőségére, mennyiségére, értékére, — a felhasználó technológia anyagfelhasználási hatásfoká ra, — a keletkezett hulladék (nem céltermék) minőségére, és esetleg (— a keletkezett hulladék sorsára, szennyező hatására). Ezeket a szempontokat például a következő módon lehet figyelembe venni: — a számítás alapja a — bármilyen módon átalakításra kerülő — anyag árának meghatározott százaléka. Ez a százalékérték lehet egységes, de természetesen — és így a célszerűbb — lehet anyagtípusonként (nyersanyag, alapanyag, segédanyag, alkatrész stb.), valamint a népgazdasági célok szerint differenciált. Népgazdasági célként lehet értelmezni pl. bizonyos iparágak, szolgáltatási tevékenységek preferálását vagy — éppen ellenkezőleg — diszpreferálását, visszaszorításának igényét. Ez a tényező veszi figyelembe tehát a felhasznált anyag mennyiségét, értékét és — bizonyos értelemben, korlátozottan — a minőséget. — a környezetvédelmi szempontból értelmezett minőség figyelembevételére egy újabb szorzótényezőt kell alkalmazni. Ez, első közelítésben a következő differenciálást képes elvégezni; — újrahasznosított, tehát másod(nyers)anyag = egyszerű, „közönséges" anyag, amely nehézség nélkül rendelkezésre áll, nem toxikus, nem veszélyes, = „ritka" anyag, amelynek beszerzése valamilyen szempontból nehézségbe ütközik, = = mérsékelten, illetőleg fokozottan veszélyes anyag. — további szorzótényező az anyagot felhasználó technológia anyagfelhasználási hatásfoka az adott anyagra vonatkozóan. Ez a tényező egyszerűbb esetben fordított arányban lehet a termékbe való beépülése százalékával, de elképzelhető progresszivitás is, vagyis az, hogy a nagy arányú beépülésnél (pl. 80%-ig) kicsi, majd innen nagyobb lépésekkel növekszik, 25
