Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 6. szám
források3 vizének összegyűjtéséhez és a Várba való felvezetéséhez szükség volt. Mátyás vízvezetéke, amelyen a mai Szentháromság tér környékén álló kútba a vizet állandó jelleggel folyatták, a közlekedőedények fizikai elve alapján működött. A vezeték meglétéről a budai közműépítkezésekkel kapcsolatos földmunkák illetve régészeti feltárások során számos esetben bizonyító erejű maradványok kerültek elő. A mai ismeretek szerint tehát a három forrás vizét foglalás után zárt csővezetéken a Vérmező területén lévő zárt medencébe gyűjtötték, s a vizet az önsúlyálból származó nyomás juttatta a vári kútba, A víz minősége feltehetően jobb volt, mint a mai Városkút vize, hiszen a források vízgyűjtő területén népesség egyáltalán nem, vagy alig élt, s így a szennyeződés lehetősége is szinte kizárt volt. Bonfini munkája alapján a vízvezeték építése az 1480-as évek közepe tájékára tehető. Alátámasztja ezt, hogy a számadáskönyvek tanúsága szerint a királyi kincstárnok 1482-ben és 1484- ben a kassai polgárokra kivetett adó egy részének fejében száz mázsa ólmot szállíttatott velük a királyi udvarba. Az ólom nagy valószínűséggel a vízvezetékcsövek egy részének elkészítéséhez kellett.4 Sajnos, a vízművek nem sokáig szolgálhatták az; uralkodó udvartartását és a várbéli lakók kényelmét. A budai vízemelő gépezetekről már a Jagellóuralkodók korában az a hír járta, hogy romosak és a gépház omladozik. A már meglévő művek mégsem voltak haszontalanok, hiszen az elkövetkező másfél évszázadban a törökkori Budán a vízellátás a korábban kiépített rendszerek használatán alapult. Összefoglalva megállapítható: az egykorú leírások és a régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a budai vár vízellátását a XV. században az abban a korban ismert legmagasabb műszaki színvonalon oldották meg. A vár szerencsés fekvéséből származó egyedülálló sajátosság, hogy a kor valamennyi vízellátó rendszerét szinte egy időben használhatták a középkori Buda lakói. Fejér László Források: Balázs Endre: A nyolcvanéves budapesti vízmű, Bp., 1947. Zolnay László: Buda középkori vízmüvei. Történelmi Szemle, 1961. Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. Bp„ 1966. Zolnay László: Kincses Magyarország. Bp., 1978. Illusztrációk: 1. ábra. Középkori vízvezetékcső maradványok Budáról 2. ábra. A Zsigmond-kori vízemelő szivattyú modellje az esztergomi Duna Múzeumban (A fényképfelvételeket Fejér László készítette) 1 Itt kell megjegyezni, hogy a vízhordó munkások évszázadokon át jellegzetes figurái voltak a magyar városoknak. A fővárosban egészen a múlt század második feléig (helyenként még tovább is!) árusították a Duna vizét. A középkorban, ha földjük vagy házuk nem volt, adómentességet kaptak, igaz, ennek fejében viszont részt kellett venniük a városi tüzek oltásában. 2 Érdekes számítást végzett Zolnay László, összehasonlítva Hartmann mester munkabérét a Duna-víz-árusok keresményével. Ezek szerint a puttonyos ember 1 aranyforintért 2240 liter vizet kellett felszállítson a várba, tehát a nürnbergi csőkovács munkája közel két és egynegyed millió liter víz felcipelésével volt egyenértékű. Tovább játszva a számokkal, Buda város tanácsa 1855-ben csaknem ugyanekkora mennyiséget, mint napi vízfogyasztást adott meg a vízműtervek kiindulási adatául. 3 A három forrás közül a Sváb-forrás ma már nem lelhető fel, az Istenhegyi út rendezése során beboltozták, még a múlt szájad utolsó harmadában. Megvan viszont a má^ik kettő. A Béla király úton található Városkút és Béla király-kút. A Városkút épen maradt gótikus forrásfoglalásával kevés középkori technikatörténeti emlékeink egyik értékes alkotása. A Várban elhelyezett kútmedence és a források foglalásának szintje közötti közel 100 méteres szintkülönbség elég volt a folyamatos vízszállítás megteremtésére. 4 Egy 1760-ból származó feljegyzés szerint a vizet 20 öl hosszúságban boltozott csatornában (ez a Városkút építménye volt), 688 öl hosszon fa- és 1440 öl hosszon ólomcsöveken vezettték. Tehát a vezeték hossza valamivel több volt, mint négy kilométer. 2. ábra 20
