Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 6. szám

Kosa Csaba:

Ragyogó malom

I.

Szemelvények a Szerző készülő regényéből

I.

Éjfél van.

Álmában nyújtózik, nyikordul a vizeskerék. A molnárházban megbillen az aranyozott rámnájú kép. „Kossuth Lajos búcsúzik a hazájától."

A faluszélen, az utolsó házban felnyög a nehéz, barna postástáska. Harmonikás száján sóhaj szakad ki.

Hintázik az ágy a bakterházban, huzat söpör át az udvaron. Csilingel a jelző, de már vissza is aludt. Kattan a telefonkészülék.

Barkós — Béresföld — Keserűfa — Csuhittos — Kettős Ház — Igrince — Döbörvár. . . Mintha valaki halkan az állomásneveket sorolná a kagylóban.

Éjfél múlt három perccel.

Csuhittoson, az állomáson — hivatalosan megállóhely — átvillan egy mozdony. Tölcséres kémény, fénylő hajtókar, négy kerék. Két nagy, két kicsiny. A kazánházból tűz csap ki. Forognak a kerekek, nem is érintik a sínpárt, hang nélkül suhan a mozdony.

Néhány másodperc csak: kivágódott a sötétből, fekete teste megmosakodott a holdfényben, s máris tovarugaszkodik. Kecsesen, könnyedén, mint egy paripa.

Ahogy eliramlik, füstös sörénye libben, úszik utána.

A vén hársfa fénnyel szőtt palástot borít Toncsi bácsi vállára. Bő, smaragdzöld köpönyeg a kicsiny emberen, hozzászokott, Visél'i, mitnha reá szabták volna. És a köpönyeg is, mint aki megtalálta a maga emberét. Beborítja őt asztalostól, padostól, hegedűstől, beborítaná akkor is, ha itt lennének a barátok is.

Ignác és Vince.

Azok még nincsenek itt. Ideje van az érkezésüknek, s ehhez hiányzik két-három fertályára. Ha nem több. Mert a Nap veresből sárgába játszó korongja még le sem csusszant a molnárház zsindelyes tetejéről. Majd ha alábillen, s a homály közelebb nyomakodik a Berekből, megjönnek a barátok is.

Előbb Vince érkezik az üres postatáskával, aztán Ignác, miután fakult piros jelzőzászlaját meglobálta az esti személy tiszteletére.

Ha eldöcög az esti vicinális . . . Odébb van ez még, tudja foncsi bácsi, anélkül is, hogy feléIIna s a napot nézné ágaskodva: kapaszkodik-e még a megbillent, lyukas esőcsatornába. Rántaná-e alá magával avagy elengedné mégis, hogy holnap is megpihenhessen a peremén egy negyedórára.

Barátságban él az a fertályórákkal, de még a percekkel, másodpercekkel is, akinek elszelelt nyolcvanöt esztendeje. Nem kell annak falióra, vekker, karóra, nem figyeli az, milyen hosszúra nyúlik a fa árnyéka, üt abban az emberfiában egy belső szerkezet, pontos és megbízható. Pontosabb a cetli toronyóránál is.

Nyolcvanöt esztendősen fürkésző természetét amúgy is feledi már a halandó. Mi újat mutathat még a világ, amelyet oly alaposan megismert?

Dl inkább a valaha zöldre mázolt támlás pádon, álla alá szorítva a hegedűjét. Ősz a feje, vékony az arca, fehér üstöké alól kéken kivilágit a szeme.

A hegedű hangja feszes fonalat feszít az udvar fölött, egy-egy daliam átszökik a kerten s fennakad az orgonabokrok sövényén. Remeg a hegedűs keze, elnyűvődtek a hegedű húrjai, de azért megzendíti ezt a kicsiny világot Toncsi bácsi, mert hát a világ is a dalosaival ébreszti a lakóit. Ők, az erdő, a mező, az ég madarai fújják az ébresztőt. Jár a hegedűszó a hajnali zenészeknek, a győzhetetlen

zenekarnak. Ha ők nem fáradnak bele, hogy daloljanak, úgy illik, hogy esteledvén valaki nekik is eldúdoíja az altatót.

Ha Csuhittoson, hát Csuhittoson. Kerek a világ, itt is van vége, meg amott is. A csuhittosi világvég legfeljebb mindenkinél jobban el vagyon bujtatva.

Toncsi bácsi lábánál, a fűben pintes üveg, benne savanykás bor. A ház mögött terem, a szőlőben. Nova, szent igaz. De ha megitták a molnár-ősök s megérte mindenik a nyolcvan esztendőt, megihatja Toncsi bácsi is. Ez az öt esztendő, ami ajándékba jutott, a családi átlag felett, mindenképpen ráadás. Ezt már a Nova sem veheti el.

Egy-egy kortyintás, s kis szünet után újra száll a hegedű ezüst hangja.

Azt húzza, azt cincogja Toncsi bácsi, amit az édesapja is húzott. A hegedős mónár — ahogy a környéken nevezték. Ami százszor számított dicséretnek, mint egyszer csúfolódásnak.

Csúfolódásnak a lisztes mónár számított volna, a ragacsos kezű lisztes mónár, mint ahogy távolabb a Rábán akadtak molnárok, akik belemarkoltak az őríetők lisztjébe. A fizetségként járó részen felül is.

Mormolt, kerepelt idős Molnár Antal malma, néha tíz szekér is állt az udvarán, soha senki lisztjéből egy fél merítőlapáttal ki nem vett. Hegedűit és énekelt.

Toncsi bácsi az édesapjától tanült hegedülni. Ifjabb Molnár Antal az idősebb Molnár Antaltól.

Szállása, lakása van itt a csuhittosi Berekben, s a Ragyogó Malom kertjében a madaraknak, itt még van. Nem olyan lakályos, mint régen, nem olyan biztonságos, igaz. Valaha lakomára terített asztalt a természet, ma már annak is örvendezni keli, ha nem kopla'ltatja a dalosait.

Dehát a molnár sem él úgy, mint a molnár-ősök, előbb veszne éhen, mint a madarak. Ha nagyétkű lenne. Szerencsére nem az.

Régen a molnár megélt a vízből. Úgy is tartotta a mondás: akinek vize van, bort iszik, amibe az is beleértődött, hogy a kenyeréhez sortkát is szelhetett a bicskájával. S ha netán a víz elapadt a malomtóból — megesett néha az ilyesmi —, ott függött a szalonna, az oldalas a kamrában, ott a hosszú farúdon átvetve a kolbász, s a zsírosbödönben is kitartott a zsír a jobb napokig. Amíg fel nem töltődtek a Berek egymásba hurkolódó erecskéi, amelyek a malomtavat táplálták.

Régen a Berekből megélt még az is, akinek semmije sem volt. Nemhogy malma, vagyona, háza, de még élete sem, amellyel maga-maga rendelkezett. Száz esztendeje még a nagy dunántúli erdőkben járkálok, garabonciások igazgatták a subát a fejük alatt. Ide, a Berekbe is jutott belőlük. Ahol erdő, ahol víz volt, bújdosó is került abba.

De erre most ne gondoljunk. Gondoljunk most már csak a madarakra. Szunnyadjanak el békességgel, bátorítsa a hegedűszó szivük álmát.

Aludjanak, mire megérkezik Vince és Ignác.

Mert most már az ő érkezésüknek sincsen sok híja. Annyi talán csak, aminő idő alatt lefutna a garaton két-három zsák búza. Mire megőrlődne két-három zsák liszt. Amennyi idő alatt elrepülne s visszaszállna a Kakukk dombról egy madár.

És csakugyan a hegedű hangját kenetlen vas nyiszorgása inti le. Nyílik a kerti kiskapu, fordul féloldalason, fájdalmas nyöszörgéssel. Fáj ennek minden nyitás, csukás, nem is élné túl, ha gyakran gyötörnék. Dehát szerencséje van, napjában egyszer-kétszer ha bántják. Akkor is jó ismerősök, akik óvatosan nyúlnak hozzá.

Fakult, kék sildes sapka, széttaposott fűzős bakancs, jókora fustély — ezt látná Toncsi bácsi, ha bírná a szeme az esti homálylást. Ha egyáltalán felütné a fejét a zajra.

21