Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)

1989 / 5. szám

valamint támogatni kell a kevésbé energiaigényes ágazatok fejleszté­sét. Ezzel együtt meg kell fogal­mazni a harmonikus fejlesztés kör­nyezettudatos energiapolitikáját, 9 Az energiapolitika alakításában fo­kozott mértékben kell figyelembe venni a megújuló források lehető­ségét. A hazai adottságok figyelembevé­telével fokozottan hasznosítani kell a geotermikus energiát és a mező­­gazdaságban keletkező égethető hulladékok energetikai hasznosítá­sát. Általában törekedni kell nagy energetikai egységek helyett a he­lyi, kis teljesítményű energiaszol­gáltatásra. 9 Az egyedi és a tömegközlekedésre egyaránt jellemző a korszerűtlen konstrukció és az elöregedés, en­nek eredménye a túlzott energiafo­gyasztás, a jelentős levegőszennye­zés és az elviselhetetlen zaj. A problémák megoldása a járműpark korszerűsítése, jelentős hányadának cseréje nélkül már nem oldható meg. A másik lehetőség a gépjár­műhasználat csökkentése, az éves futás mérséklése, a kritikus ponto­kon a mozgások időbeli és térbeli korlátozása. Bár az egyéni közle­kedés nem szüntethető meg, töre­kedni kell arra, hogy a tömegköz­lekedés vonzó legyen. 9 A levegő szennyezettségének mér­séklése érdekében hatékonyan csökkenteni elsősorban az energia­ipar, a cementgyártás, a kohászat, a kommunális tüzelés és a városi közlekedés okozta levegőszennye­zést kell. 9 A mezőgazdaság minden ország­ban a hozam növelésére összponto­sított. A kimagasló terméseredmé­nyek jelentőségét csökkentik az együttesen jelentkező gazdasági és ökológiai válságok. Hosszú távon csak akkor fejleszthető harmoniku­san, ha a föld, a víz, az erdők, a termelés alapjai nem károsodnak. Ezért a mezőgazdaságnak alapvető érdeke a környezetvédelem mind teljesebb érvényesítése. Alapvető feladat olyan új mező­­gazdasági technológia kutatása, ki­­fejlesztése, elterjesztése, amelyek biztosítani tudják a mezőgazdasági termelés hosszú távon történő har­monikus fejlesztését, pl.: a biotech­nológiai módszerek, a génsebészet, a biológiai növényvédelem, a sza­porítóanyag-előállítás technológiá­ja, biokertészet stb. A hulladékszegény technológia egyben anyagtakarékos és legtöbb­ször energiatakarékos eljárást is je­lent. A gyártási (szolgáltatási) tech­nológia kiválasztása 50—80%-ban definiálja a keletkező hulladékok mennyiségét és minőségét. Preferál­ni kell az újrahasználatot, amely csökkenti a hulladék elhelyezése, kezelése iránti igényt. Meg kell ol­dani az újrahasznosítható szemét­alkotók szelektív gyűjtését. A környezetgazdálkodás szem­pontjainak érvényesüléséig szükség­szerűen párhuzamosan létezik egy­más mellett a passzív — vagyis a már bekövetkezett károk és károko­zók mérséklése — és az aktív kör­nyezetvédelem azaz a környezettel harmonizáló technológiák (kifej­lesztése, környezetbarát termékek előállítása. Ebből következően az aktív kör­nyezetvédelemre, a környezetgaz­dálkodásra áttérés szakaszában egyaránt szükséges a környezetet nem károsító technológiák és ter­mékek elterjesztése és a szennyező­anyagok kibocsátásának különböző berendezésekkel történő hagyomá­nyos csökkentése, a már bekövetke­zett károk mérséklése. Ebben jelentős szerep hárul a környezetvédelem ipari hátterére. Fel kell mérni, hogy milyen és mennyi környezetvédelmi eszköz hi­ányzik és az adatok ismeretében meg kell állapítani, hogy melyek azok a berendezések, amelyeknek hazai gyártása reális, meg kell te­remteni a gyártás pénzügyi és mű­szaki feltételeit. A saját fejlesztési megoldások mellett fokozatosan keresni kell a bevált megoldásokat és tapasztalt gyártókkal lehetséges kooperációt. A hazai piac mellett célszerű az ex­port lehetőségeinek elemzése is. 9 Hazánkban eredeti állapotú ökoló­giai rendszerek már nincsenek, ép­pen ezért a génállomány fenntar­tása és megóvása érdekében nagy jelentősége van a védett területek­nek, fajoknak és egyéb, védelmet élvező és védelemre szoruló ele­meknek, a természethez közeli álla­potú ökoszisztémák megóvásának, a megzavart területek eredeti álla­pota visszaállításának. Általában is meg kell állítani az ország élővilá­gának elszegényedését, a táj eszté­tikai arculatának romlását. 3. A JOGI ÉS GAZDASÁGI ESZKÖZÜK A környezetvédelem jogi szabályozá­sát ma világszerte sajátos kettősség jellemzi. Egyrészt éles ellentét feszül a meglehetősen szigorú környezetvédelmi törvények és a valóság között, más­részt sok esetben szabályozatlan szak­területek okoznak nehézségeket. Jelen­tősek ezen felül a bírságolási rendszer és a gazdasági szabályozórendszer el­lentétei. A vállalatok többsége a ránehezedő környezetvédelmi problémákat kizáró­lag saját anyagi erőforrásból megol­dani nem képes. Olyan gazdasági sza­bályozórendszer kialakítására van te­hát szükség, amely alapul szolgál ah­hoz, hogy a jogi szabályozás működő­képes legyen. A jogi és igazgatási szabályozásnak a szennyezői felelősség elvéből kell ki­indulnia. A jelenlegi jogszabályrend­szer bírságolja ugyan a megtűrhető­­nél nagyobb környezetszennyezést, de lényegében eltűri. Felül kell vizsgálni a jogszabályok büntető szankcióit korlá­tozó, a gazdasági ellehetetlenülésre vonatkozó részeit, mivel ezek jelentik elsősorban a jogi kibúvó lehetőségeit. A vezetői felelősséget a jelenleg kiró­ható bírság alig motiválja, ennél sú­lyosabb szankciókra van szükség. Új elemként szükséges bevonni a „halmozott” szennyezések esetében megemelt bírságtételek alkalmazását. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy szennyezőforrás több környezeti elemet egyidejűleg szennyez, akkor a bírság­tétel nem a két, vagy több szennye­zésre (pl. levegő- és vízszennyezés) ki­róható bírság mechanikus összegzésé­ből képződik, hanem progresszíven kell megállapítani. Jogi szabályozást kíván az országos jelentőségű létesítmények telepítése is. Nyilvánvalóan károsodás éri azt az ál­lampolgárt, akinek ingatlanjában ér­tékcsökkenést okoz egy — a közelben létesülő — szemétégető vagy atom­temető, ugyanakkor a létesítménytől távol élő polgárok élvezik a beruházás előnyeit. Felül kell vizsgálni a Környezetvédel­mi Törvényt és az új környezeti politi­kával és a megváltozott társadalmi­gazdasági viszonyokkal összhangban lévő, végrehajtást és szankciókat is tartalmazó törvényt kell az Országgyű­lés elé vinni. A környezetvédelem egy része környezetgazdálkodási probléma, melynek lényege a természeti környezet termelési tényezőként való értékelése, piaci vagy piacszerű módszerekkel. A környezetvédelem egy további tar­tománya állami feladat, költségvetési kiadási tétel az ország ökológiai biz­tonságának, illetve a regionális ökoló­gia biztonság állami garantálása. A környezetvédelmi követelmények vagy — beépülnek az önszabályozás me­chanizmusába és/vagy — beépülnek az állami redisztribúció rendszerébe és/vagy — társadalmi öntevékenységgé fej­lődnek. A piac csak akkor és annyiban te­kinthető a gazdasági erőforrások ha­tékony allokációja végrehajtójának, ha és amennyiben a termelőnél mutatkozó költség megegyezik a társadalmi költ­séggel. Mivel környezetünk dinamikus vé­delme nem bízható kizárólagosan a szabadpiacra (az állami környezetvé­delmi döntéseknél pedig nagy a ve­szélye annak, hogy másodlagos jelen­tőségűvé válnak a környezeti szempon­tok, éppen gazdasági nehézségekre hi­vatkozva) a makró környezetgazdaság­tant népgazdasági tervezésbe szerve­sen kell illeszteni. Az állam felelős az ország területén a környezeti értékek megőrzéséért. A társadalmi öntevékenység mindin­kább a szabadpiaci és az állami re­­di sztri búciós mechanizmusok kontroli­jává (és egyben kiegészítőjévé) válik. Felül kell vizsgálni a gazdasági sza­bályozó rendszert. A környezetgazdál­kodás szabályozásához újra kell érté­kelni az árutermelés, mint értékterme­lés és a természeti környezet, mint használati értékek viszonyát. A környe­zet, mint erőforrás, illetve mint befo­gadó kapacitás igénybevételét — an­nak mértéke szerint — meg kell fi­zetni. A jelenlegi gyakorlat (azzal, hogy a környezetvédelem pótlólagos korrigáló beruházások formáját ölti, s a szabá­lyozás ezt erősiti meg a támogatási rendszerrel) azt a gazdasági látszatot 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom