Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 8. szám
De hót Dédapám úgy gondolta, hogy ami a tudomány érdekében történik, nem lehet bűn. Ezért gyűrűzte, ezért preparálta a madarakat. Ha az ember megismeri ezeket a trillázó, hegedülő, oboázó művészeket, közel áll ahhoz, hogy meg is szeresse őket... És akkor nem ránt parittyát, nem szedi el a tojásokat a madárfészekből. Háromszáznál több európai és egzotikus madarat tömött ki, „állított fel” Dédapám. Kedvencei az. egzotikusok voltaik, a brazíliaiak, a mexikóiak, a kaliforniaiak, no és természetesen a madagaszkári égszínkékben pompázók. Molnaszecsődi, Rálba-panti házában olyan gyűjteményre vigyázott, melynél gazdagabbat csak a Nemzeti Múzeum tudhatott magáénak az országban. Jószerével mellékesen félezer ritka madártojást is elrakosgatott üveges szekrényeibe. Hírét vette ennek egy dús szakállú, csibukozó ember, aki arról volt nevezetes, hogy tizenhárom esztendős korában tüzérnek jelentkezett a 48-as honvédseregbe, aztán Garibaldi vörös ingében rohamozott, majd Varsó'ban a lengyel felkelőkkel kísértette a halált. Az sem volt titok, hogy pertu barátja Kossuth Lajosnak, többször járt nála Turinban. És ha csak erről lett volna nevezetes! De ilyen tudósa a néprajznak, az ornitológiának még nem élt magyar földön. Fejet hajtott előtte idős és fiatal, tán még Ferenc József is fejet hajtott volna, ha tudja, hogy mi az a madártan. Mivel azonban nem tudta, azoknak adott igazat, akik veszedelmes embernek tartották a halászok, pákászok, madarak tudósát. Kár, hogy elmúltak azok az idők, amikor Kufsteinbe küldték az ilyen embereket... Hát ez a felforgató, forradalmár látogatott el Molnaszecsődre. Csakhogy titokban közelítette meg a falut. Egyébként sem kedvelte a feltűnést. Aki megszokta, hogy a halászok kondérjából fatányérba merít, az országúton sem süvelgeltette magát úrként. Felhajtotta bő köpönyege gallérját, homlokába hajtotta a széles karimájú kalapot, s ballagott a köves úton, mint a többi szegény ember, akinek nem telik hintára. Dédapám is csak akkor vette észre, amikor már ott üldögélt a oövéklábú kerti pádon, s köszönt tisztességgel, ahogyan illendő: — Adjon isten, gazdám Dédapám visszaköszönte a fogadj1 istent, s kérdezte, miként ilyen esetben rendje van: — Mi hordozza itt magát? — Kedves gazdám! Legyen szíves adjon nekem egy csupor aludttejet! Nem hiába érezte Dédapám, hogy nem mindennapi látogatója akadt! Arrafelé, a Rába környékén Ismerte jól a nép a garabonciásokat. Ezek az erdőből jönnek elő, alkonyat táján, s beállítanak egy-egy portára. Csöndesek, illemtudók, s csak annyit szólnak: ha jó szívvel lennének a háziak, elfő- . gadnának egy köcsög aludttejet. Ha a szívesség hiányzik, elmennek, de a kerítés mellől visszaszólnak: — Meg ne savanyodjon az aludttej a kamrában! És esnek még ennél nagyobb bajok is. Véreset vizel a tehén, kigyúl a szalmakazal, megveszik a házőrző. Nem tanácsos a garabonciásokkal ujjat húzni! Tudta ezt Dédapám is, nem késett az aludttejjel. A vendég elvette a csuprot, hosszú, fehér szakállát simogatta. Mintha csak véletlenül tévedne oda a pillantása, a kerti asztalra bökött a szemével. Az asztalon a madagaszkári madárpár álldogált, Dédapa velük foglalatoskodott ebéd után. — Hát a Cyanolanius bicolorok? — kérdezte a vendég. — Hogy érzik itt magukat? — Bizony megszoktak — mondta Dédapám. — Mivel sós a vize a Rábának is... Mint az Indiai-óceáné... Mert akkor már sejtette Dédapám, ki az ő garabonciása. És a tréfának soha nem volt elrcntója. De azért a kalapja után is kapdosott volna, ha éppen a fején van. Herman Ottó előtt kellett volna megemelnie. Nézek az égszínkék madagaszkári párra, ejnye, kedves szállóvendégeim, Herman Ottóról nem szóltatok! Sohasem mondtátok, hogy Dédapámnál járt, kezet szorított vele, s biztatta, hogy vegye számba a Rába menti madarakat. Helyette más ezt meg nem teheti. Dédapa tartozik ezzel a szenvedélyének, de a szülőföldjének is! Mert az ember nem csak magának születik. Dédapám megfogadta annak a csibukozó vándornak minden szavát. A többi már nem rajta múlott. Honi szegénységünkben mindenkor túl gazdagnak éreztük magunkat, kincseinket nábobi kézlegyintéssel tékozoltuk. Dédapa gyűjteményéből lis csak annyi maradt, mint Thököly fejedelem szétvert hadinépéből: néhány portyázó, bújdosó szabadcsapat. Még a Rába melléki madarakról írt több ezer oldalas kézirata is elégett 1945-ben, a Madártani Intézet bombázásakor. Voltaképp a véletlennek, pontosabban a tékozlók nyomában szerencsére mindig felbukkanó kincsmentőknek köszönhető, hogy Dédapa szorgoskodása mégsem süllyedt el nyomtalanul. Volt két ember, Dédapa két lelkes földije, akik az ötvenes esztendők derekán a még menthető madarakat kiemelték az üveges szekrényekből, s Körmendre vitték őket, ahol a szakértő gondoskodás a Rába Múzeum alapjait vetette meg velük. No és itt maradt nekem is az örökség: a madagaszkári pár. ülnek az ághegyen, mintha oda születtek volna, Dédapám megdicsérné őket. A hűséget tartotta a legtöbbre. Patetikusan hangzik ez, mégsem hallgathatom el róla. De állok is meg itt gyorsan. Dédapám fényképéről szigorú, fehér bajszú, ezüsthajú öregember vág rám a szemével: — Félre a nagy szavakkal, hékás! Jól van, egy szóval se többet a tényéknél. Az időpont: 1934. Meghívás érkezik Amerikából, az Egyesült Államokból, a Washingtoni Madártani Intézetbe invitálják Dédapámat. Hívják őt, nem fukarkodván a dollárokkal, menne ki hozzájuk, lenne az ő madárbúváruk. A levélhez a hajójegyet is mellékelik. Dédapám kiült a lugasba, a cöveklábú padra, s megfogalmazta a választ. Köszöni a kitüntető figyelmet — bár fogalma sincs, miként szereztek tudomást a személyéről —, de nem mehet Amerikába. Ű még Budapestre sem mehetne. (Igaz, oda nem is hívták.) Neki a Rába árterét kell járnia, várják a bütykös hattyúk, a szalakóták, a törpe vízicsibék, a fehér hátú fakopáncsok, a hósármányok, s mindenek előtt a függőcinegék. Függőcinegék? Éppen az időben talált rájuk ifjabb Batthyány Zsigmond Rába-parti fűzesében. A felfedezés még őt is elképesztette. A szakemberek úgy tudták, hogy a függőcinege a Dunántúl nyugati részén nem költ, nem bírja elviselni az itteni életfeltételeket. Tán az Alpok közelsége az oka ennek, tán valami más. Ezeregy oka van a madarak érzékenységének, és a függőcinegék úgy döntöttek: a Rába-vidék törlendő a térképükről. Nem úgy Dédapám függőcinegéi! Dédapámat megragadta a makacsságuk. íme, ők ketten meg akarják hódítani Vas megyét, mint az ember az Északi-sarkot, az Antarktiszt. Ez az ő Himalájájuk. Mindent pontosan fel kell jegyezni róluk! Betűzgetem Dédapám már düledező, öreges sorait. Ha valamit, hát ezt az otthonteremtést megörökíti... „Az egyik fészek építését, amelyet a kis madárpár éppen akkor kezdett, elejétől végéig megfigyeltem. A fészekanyagot nagy sürgés-forgás közt a hím és a tojó közösen hordták. Két párhuzamos fűzág alsó sudarát összekötötték, s innen fölfelé, kosár alakú váz alakításával, ennek belsejében történt az építkezés. A fészek oldalfalába biztosítékképpen a vékony fűzágat is belefonták, így folytatták az építést felfelé. A fűz- és nyárfapelyhet összerakosgatták, csőrükkel tömték, igazgatták, lábukkal és mellükkel gyömöszölték, mintha csak táncoltak volna, (gy tartott ez naponta reggeltől késő délutánig. Midőn a fészek felső végére értek, elkezdték a kupola építését, s ennek alján bejárócső készítését. Közben a kupola fölötti részt cérnavékony hánccsal a fűzágra felfelé hosszasan rácsavargatták. A fészek a tizenötödik napon készült el.” Ahogy említettem: Dédapám nem várta meg az érkezésemet. Nem láttam fehér bajszát, ezüst színű haját, nem vitt ki magával kézenfogva ártéri birodalmába. Nem láttam őt élőként, mégis mindegyre látom. Ott hasal — nyolcvanegy évesen — Batthyány gróf füzesében, fekszik viszszafojtott lélegzettel, meg ne zavarja a fészekrakókat. Fekszik a bokrok alatt, reggeltől napnyugtáig, mert tanúja akar lenni a nagy vállalkozásnak. A fűzágak sudarára kötött hajlék megépítésének. 20
