Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 8. szám
Kosa Csaba: Rjibn-menti füzesben Nem várt meg. Pedig igazán megvárhatott volna: aki nyolcvankilenc esztendőt legényesen megbír a vállán, bizton odaültetheti a kilencvenediket is. Dédapám másképp vélekedett. Ezerkilencszáznegyvenkettőt Írtak, bajban volt a „messzi város", és a nótázó magyar bakákat megint vagonokra rakták, elküldték golyófogónak. Megért már ilyet Dédapám — a mozdony még csak füttyögtetett, utolsó összeborulásna serkentve a búcsúzkodókat, ő már a kelepelést is hallotta. Nem kedves gólyájáét, aki fészket rakott háza kéményére, hanem a vasmadárét, ‘kinek géppuskája a levegőégből kaszabolja a gyürkőzz-János, rohanj- Jánosokat. Három lánya, három fia volt Dédapámnak, s e fiúk ott hasaltak az első világháború lövészárkaiban. Közülük a legkisebb — akiben festőművészi hajlandóság bujkált — rajzokat küldözgetett haza a drótsövényes Galíciából. Levelezőlapjain hónapról hónapra sokasodtak a földre gurult rohamsisakok és a fakeresztek, utoljára már csak emberi koponyákból rakott gúlákat rajzolt. Emlékezett minderre Dédapám, s emlékezett arra is, ami a békesség helyett következett. Nem volt kíváncsi az ismétlésre, elment inkább a molnaszecsődi temetőbe. Sírját — valahányszor arra járok — látom az országútról, s tudom, hogy ő maga békésen alszik odalenn, annak az embernek a derűs nyugalmával, aki e múlandó földi életben megtette, amit megtehetett. Idehaza, budai kőrengetegbéli lakásomban, megnézem néha a relikviáit. Mi az, ami tárgyi valóságában tőle reám maradt? Bizony, alig valami. A foszladozó kartondobozban immár fényét vesztette a fém babérkoszorú, amelyet nyolcvanötödik születésnapján kapott a Magyar Királyi Madártani Intézettől, mint az akkor élő legidősebb úgynevezett „rendes madármegfigyelő". Úgy tudom róla, nem sokat adott a nyilvános elismerésekre, így aztán én sem szidolozom, fényesítem a babérkoszorúját. Könyvszekrényem alsó fiókjában szállásoltam el, ahová ő tenné, ha élne. íróasztalom rekeszében lakik a madagaszkári madárpár. Őket néha előcsalogatom: hadd lám, bírják-e még ezt a füstös, benzingőzös Bartók Béla úti klímát? Az égszínkék tollazatú, fehér hasú, tengeren túli madarak száraz ághegyen gubbasztanak, még mindig oly valóságutánzó hűséggel, hogy szinte várom, mikor rebbennek föl, hogy meg unván a városi vendégeskedést, távoli szülőhazájukba röpüljenek. De nem mozdulnak. Dédapám ide ültette őket az ághegyre, s nyilván meghagyta nekik, hogy viselkedjenek úgy, ahogy jól nevelt Cyanolanius bicolorokhoz illik. Latin nevükön túl, amelyet 1898-ban rótt egy kis cédulára, annyit tudok róluk, hogy a madárgyűjteményben a hatvanötös sorszámot viselték, s bár szénkénegem nincs, amivel kezelhetném őket, még mindmáig épségben viselik a magyarhoni tanyázást. Kitartásukat tekintve tehát azt mondhatom, hogy Dédapám ugyancsak a lelkűkre beszélhetett: pártoljanak ehhez a kicsiny közép-európai néphez, ugyanis oly kevesen pártolnak hozzá. Nos, itt gubbasztanak az íróasztalomon a madagaszkári füttyösök — de ezt csak úgy feltételezem, hogy szerettek énekelni —, s nézek, nézek apró, fekete szemükbe. — Mesélhetnétek végre Dédapáról! Végül is rajta múlott, hogy a múlt század végén hazát cseréltetek ... Egyikük, az élénkebb szemű nagysokára megszólal: — Azám ... Dédapád ievele Madagaszkáron rátalált egy ottani „rendes madármegfigyelőre". „Ejnye, ez érdekes," — kiáltott fel a madármegfigyelő. És egyezséget kínált Dédapádnak. A többit már kitalálhatom. Molnár Lajos dédapám fenyőszajkóval, léprigóval, partifecskével lepte meg madagaszkári kollégáját, hogy az ő szívét meg Cyanolanius bicoiorok és Ploceus sacalavák melengessék. Még akkor is, ha csak kitömve köszönthette őket Molnaszecsődön. Igen, kitömve . .. Cs. Kovács László: Folyópart 19
